Darvas Pálné: Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja, 1948-1985 (Budapest, 1988)
A Kossuth- és Állami Díj története
Most először történik, hogy az állam a maga ügyének tekinti a tudomány és művészet fejlesztését, először történik, hogy ezt közügynek tekinti, éppen olyan közügynek és éppen olyan állami kötelességnek, mint a rend fenntartását, mint a közület adminisztrációját. Közügy: állami ügy. Ebben kifejezést nyer az a nagy jelentőségű tény: hogy ennek az államnak más lett a gazdája, és amíg a régi Magyarországon mindig telt csendőrre és laktanyára, de sohasem telt arra, hogy a tudósokat és művészeket támogassák, annak ellenére, hogy az állami költségvetésben a személyi kiadások egyre nagyobb összegeket tettek ki, ebben az új államban az új gazda, a magyar nép, a magyar munkásság, parasztság és dolgozó értelmiség az anyagi nehézségek ellenére is úgy látja: itt az ideje annak, hogy gondoskodjanak azokról, akik alkotó munkájuk révén a nemzet igazi, legigazibb hősei. De új ebben a javaslatban, új a Kossuth-díj intézményében az is, hogy milyen bőkezűen akar gondoskodni a művészet, a tudomány, a technika és a termelőmunka hőseiről. Nem szimbolikus díjakról van szó, hanem hatalmas díjakról, amelyek tényleg alkalmasak lesznek arra - különösen azáltal, hogy egy évi teljesítményt fognak díjazni -, hogy megszüntessék a magyar tudósok, művészek égbekiáltó nyomorát. (Lukács Vilmos, Független Magyar Demokratapárt: Úgy van!), hogy véget vessenek annak az állapotnak, hogy ebben az országban a legsúlyosabb helyzetben azok voltak és részben vannak is, akik alkotó munkájukkal tulajdonképpen hatalmas hasznot hoznak a közösségnek, a magyar nemzetnek, magyar népnek. A Kossuth-díjról szóló törvényjavaslat cáfolata annak a balhiedelemnek vagy szándékos félremagyarázásnak, amely úgy szól, hogy a demokratikus rendnek, a demokráciának van érzéke a gazdasági kérdések iránt, de elhanyagolja, mert lebecsüli a kulturális kérdések megoldását és általában a kulturális munkát. A Kossuth-díj azt mutatja, hogy a magyar nép ama rétegeinek, amelyek most az ország sorsát intézik, van érzékük a tudomány kérdései iránt, hiszen a múltban is ezek a dolgozó rétegek voltak azok, amelyek az igazi művészetet pártolták ebben az országban, amelyek a jó könyvek olvasói voltak, amelyek megértették a Bartók-zenét és amelyek Adyért és József Attiláért lelkesedtek. Egészen bizonyos, hogy fiatal demokratikus rendszerünknek bizonyos sorrendet kellett betartania a problémák megoldásánál. Nem szorul magyarázatra, hogy először a munka és az élet elsődleges gazdasági feltételeit kellett megteremteni, és csak ezután kerülhetett sor a kulturális kérdések megoldására. A Kossuth-díjra nem kerülhetett volna sor, ha nem sikerült volna előbb rendbehozni és fokozni termelésünket, ha nem sikerült volna szilárd valutát teremteni, és ha nem sikerült volna rendbehozni költségvetésünket. De a Kossuth-díj ugyanakkor azt is mutatja, hogy milyen gazdasági eredményeket értünk már el, ha gondolhatunk ilyen Kossuth-díjak kiadására, gondolhatunk a szellemi munka nagyszerű, mondhatnám, fejedelmi - ha helyénvaló ez a kifejezés - jutalmazására. Amikor még ezer bajunk, ezer gondunk és problémánk van, már gondolunk arra, hogy a tudományt és a művészeteket fejlesszük. Ha ilyen a kezdet, milyen lesz a folytatás?! Ez a törvényjavaslat cáfolata azok állításainak is, akik szeretik a demokráciát úgy feltüntetni, hogy annak lényege a nivellálás, illetőleg ahogyan a sznobok szokták kifejezni magukat: a mennyiség uralma a minőség felett. Ebben a véleményben rendesen benne szokott lenni az az állásfoglalás, hogy a letűnt korszak a kiváló minőségeknek, a kiválóságoknak az uralma volt. Valószínűleg azt értik ezen, hogy az Esterházyak kiválóbb szellemi értéket képviseltek, és azért volt sokkal nagyobb jövedelmük, mint Petőfi Sándornak, hogy Pallavicini gróf valószínűleg nagyobb szellemi érték volt, mint József Attila, és hogy a Weiss Manfrédok és az Ullmannok valószínűleg a szellemi arisztokráciát alkották ebben az országban. 6