Darvas Pálné: Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja, 1948-1985 (Budapest, 1988)
A Kossuth- és Állami Díj története
Elnök: Szólásra következik a kijelölt szónokok közül? Czéh József jegyző: Ilku Pál! llku Pál (Magyar Kommunista Párt): T. Országgyűlés! Elégtétellel és örömmel tölt el bennünket, kommunistákat, hogy a centenáris ünnepségek előestéjén az országgyűlés a Kossuth-díj törvényjavaslatát tárgyalja. Örömünk jogos, mert ezzel a törvényjavaslattal pártunk kezdeményező lépése, célt jelölő határozata válik valósággá a magyar tudomány, irodalom, művészet és alkotó munka, a magyar demokrácia javára. Köztudomású, hogy a Magyar Kommunista Párt politikai bizottsága közvetlenül a választás után - szeptember 10-én - az ország vezető pártjához illően javaslatot hozott a Kossuth-díj megvalósítására vonatkozólag. Tette ezt elsősorban azért, hogy a reakciós múltnak ismét egy bűnös mulasztását segítse jóvátenni, amikor az alkotó munka és rögtön tegyük hozzá, az alkotó munkás, a szellemi és fizikai munkás megbecsülését, elismerését és támogatását szorgalmazza. Felemelkedésünk komoly ütemének bizonyítéka, hogy alig három évvel legnagyobb elesettségünk után, már egy ilyen lényeges, nagyon elhanyagolt kérdéshez is módunk és alkalmunk van hozzányúlni. Valóban itt is volt és itt is van az ideje annak, hogy ezzel a kérdéssel is foglalkozzunk, mert ezen a téren, legjobb szellemi munkásaink megbecsülése terén is szörnyű mulasztások és bűnök terhelik a reakciós időket. A Horthy-reakció hazug módon, nagy hangon hirdette és tanította a munka megbecsülését, de miközben farizeuskodva prédikált a munka megbecsüléséről, veszni és pusztulni hagyta a szellemi és fizikai munka hőseit, veszni hagyta alkotóinkat, a művészeket, írókat, tudósokat éppen úgy, mint az éhbérre ítélt munkásokkal együtt a technikai haladás harcosait. Tudósnak, írónak, művésznek, technikai újítónak lenni a reakció idejében Magyarországon magánügy, mégpedig szomorú és reménytelen magánügy volt. Legjobb művészeinknek, tudósainknak, Íróinknak, a magyar kultúra élharcosainak erőfeszítését tökéletes közöny kísérte az uralkodó osztály és az államhatalom részéről. Ez a tökéletes közöny volt még a jobbik eset, ha szabad ezt a kifejezést használni ennek a szomorú ténynek a megállapításánál. Ha ugyanis az alkotó író, tudós és művész a nép ügyének volt szószólója a művészet, a tudomány nyelvén - és az igazi alkotó nem is lehet más, mint a nép ügyének szószólója, támogatója és segítője -, akkor a reakció részéről üldöztetés és meghurcoltatás volt a bére. Krajcáros gondok, nyomor, ha úgy tetszik - és a reakciónak úgy tetszett romantikus nyomor, a cinikus államhatalom tökéletes közönye az egyik oldalon, fenyegetés, terror, börtön a másikon. Ez volt a magyar kultúra legjobbjainak perspektívája. Ebből a zsákutcából azután ki-ki úgy menekült, ahogy tudott. Derkovits éhenhalt, József Attila megőrült. Kevesen, akik tudtak, más tájak felé menekültek, vándoroltak. A többiek elkallódtak anélkül, hogy kifejlődhettek volna, anélkül, hogy a magyar kultúra maradandó értékeivé, díszeivé válhattak volna. Vagy ha mégis, minden mellőzés és elnyomatás ellenére azzá is váltak, krajcáros gondok őrölték fel munkaerejüket és törték ketté alkotókészségüket. Ilyen volt a reakció idejében, a polgári konszolidáció korában a munka megbecsülése. Volt pénz sok mindenre, de a magyar kultúra igazi munkásainak támogatására nem jutott. Andics igen t. képviselőtársam nagyon helyesen mutatott rá arra, hogy a hosszú és igen változatos magyar történelemben most fordul először elő, hogy az állam intézményesen és bőkezűen siet a kultúra munkásainak segítségére, mert a népi demokrácia jól tudja azt, amit a reakció nem tudott, illetve nem akart tudni, hogy a munkát nem lehet elválasztani a munkástól, hogy nem lehet a munka dicséretét zengeni és ugyanakkor a pusztulásba hullni hagyni az alkotó munka hőseit. Ezt nem lehet büntetlenül tenni. A népi demokrácia magasabbrendüségének újabb 8