Dimény Imre: A műszaki fejlesztés ökonómiai összefüggései a mezőgazdaságban, Akadémiai székfoglaló, 1990. november 6. - Értekezések, emlékezések 96. (Budapest, 1992)
tenni. Talán nem járok messze a valóságtól, ha arra gondolok, hogy ez a visszás gyakorlat az ipar felsőbbrendűségével kapcsolatos felfogásból is táplálkozott. Holott nyilvánvaló, hogy bármennyire puszta termelőeszköznek tekintjük is az élő szervezeteket, rájuk a fizikai törvényeken kívül a biológiai kötöttségek is hatnak. Ezért sokkal nehezebben alakíthatók, formálhatók, mint akár a legbonyolultabb gépkonstrukciók. Mindenképpen szorosabb együttműködésre van szükség az ipari, az agrár- és kertészmérnökök, illetve a géptervezők között. Minden félreértés elkerülése végett: tisztában vagyok azzal, hogy sem ezen a területen, sem máshol nem lehet szó valamiféle visszalépésről, visszatérésről a kezdetleges módszerekhez. Azon mégis el kell gondolkodni, hogy a hagyományos gazdálkodás a termeléshez felhasznált energiának, anyagoknak, eszközöknek mindössze 10—15%-át vásárolta külső forrásból, az ún. ipari mezőgazdaság ellenben 75—80% erejéig szerzi be külső forrásokból ilyen szükségleteit. Ebben a gyökeres arányváltozásban éppenséggel nem egyedül a korszerűsödés tükröződik, hanem a nagyvonalú pazarlás is közrejátszik. Olyan pazarlás, mint pl. a melléktermékek haszontalan elégetése vagy másféle tékozló „eltüntetése”. Az anyag- és energiamegtakarítás legkézenfekvőbb módjának — mint már említettem — a fajlagos fogyasztás csökkentését ítélem. A fajlagos fogyasztást energiából nem célszerű a 25