Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből (Budapest, 1960)
Tompa József: Újabb "szépírói nyelvtanunk" egy érdekes alakulatáról
I. BEVEZETÉS Napjaink különféle tudományos vitáin, szakbizottsági megbeszélésein többször is szóba került már, hogy az írói, különösen pedig a szorosan vett költői nyelvnek nem egy egészen külön, sajátos nyelvtani szabálya лап; olyan modern monográfiánk azonban, amely ezeket egészen pontosan számba venné, nincsen. Csupán egyes jelenségekről akad újabb keletíí és részletesebb leírásunk. így magam foglalkoztam nemrég (III. Orsz. Nyelvészkongr. 235 kk.) a toldalékos határozói igenévnek múlt századi divatjával meg ennek fokozatos megszűnésével, tehát például Sárosy Gyulának arehaikus-patetikus látvája („Elhűle Romilda’ szivében a’ vér, — Látvája Gilalf’ tetemét”), Aranynak gunyoros telvét („S kaptam ezen tárcát, telvét ugyanannyi forinttal”) vagy Adynak bibliásan régies megírvák („a megcsúfolt nemek — Rozsdákkal megírvák — A leveleimen”) nyelvtani alakjával s ennek stílusértékével. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében készülő mai magyar nyelvtani rendszerezés irodalmi és köznyelvünk általános jelenségeinek ábrázolása mellett aránylag sok effajta szépírói vagy pontosabban költői nyelvi („versnyelvtani”) alakulást megemlít, de a részletes elemzés igénye, sőt lehetősége nélkül. Márpedig az irodalmi nyel V belső fejlődése nemegyszer abban áll, hogy „különc” írói alakok jelennek meg benne, ezek esetleg tovább terjednek, sőt talán még az írói használaton is túlnőnek; vagy ellenkezőleg, egyes általánosabb nyelvtani jelenségek ritkulásuk idején a szépírói vagy ezen belül is a költői nyelv körében meghúzódnak, s így fönnmaradnak — mint a „szépírói nyelvtannak”, illetőleg a „versnyelvtannak” még élő jellegzetességei. (Az effajta elemek tudvalevőleg nem okvetlenül mondanak ellene az írói-költői nyelv közérthetőségének, realista jellegének.) Legkevésbé talán azokról a sajátosan írói-költői használatú nyel vtani jelenségekről tudunk, amelyeknek nincs szembetűnőbb stílusértékük. Ezek fölött ugyanis még a filológiában jártasabb olvasónak a szeme is könnyen el-elsiklik anélkül, hogy tudatosítaná magában, igazában tudomásul venné a szokványostól eltérő jelleget. Ilyen volt nekem is sokáig Babits „Laodameiá”-jában az ismétlődő „asphodelos-Zet>efeíi” vagy több modern lírai költőnk egen stb. rágós szóalakja. Pedig az utóbbit például József Attila „Vigasz” című költeményében mint tanár nemegyszer könyv nélkül tanítottam és számon is kértem. (Szövegét alább idézem.) Bizony éveken át nem is gondoltam rá, hogy ezek eltérnek az irodalmi és köz