Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből (Budapest, 1960)
Tompa József: Újabb "szépírói nyelvtanunk" egy érdekes alakulatáról
270 TOMPA JÓZSEF való, de elvétve még napjainkban is gyarapodik a példatár. Prózai szöveget nyilván összehasonlíthatatlanul többet olvastam, onnan való adataim száma mégis elég kicsiny. A legesleggyakoribb példaszó láthatólag az egen; utána a levelen, majd a térén következik. (Rímük jobbára magas hangrendű képző: a -télén vagy az -elem.) Úgy látom mármost, hogy e furcsa típust költőink leginkább a szokásosabb Icézen, égen stb. típus puszta alakváltozataként, minden különösebb stílusérték nélkül, csak mint sajátos „versnyelvtani” lehetőséget alkalmazták, ha a vers zenei körülményei (rím, ritmus stb.) ezt javallták. Hogy provinciálisnak nem érezték, azt a gazdag műfordítói gyakorlat is igazolja; hogy túlzottan fennkölt, archaikus hangulat sem tapadt hozzá, azt meg az mutatja, hogy József Attila proletár verseibe is bele-beleszőtte. Persze sok példában erős egyéni, illetőleg táji színe van: ilyenek a szaknyelvből idézett főnévén stb., Tersánszky különféle példái vagy a Szabó Dezsőből való egeren. A szekeren s egy-két társa a beszélt nyelvből is ismeretes, bár meglehet, hogy ez értékelésekben helytelenül befolyásol a magam egykori nógrádi környezete. Mindenesetre nagyon feltűnő, hogy mély hangrendű, mai irodalmi példám alig van, s e kevésnek sincs súlya. A fonalon vehető ugyanis a fonal mellékalak rágós formájának is; Babits nyáron-ja meg láthatólag egészen egyszeri, analógiás költői merészség. A magas hangrendűek gazdag példatárában ellenben vegyesen vannak gyakori és ritka, egy és két szótagú tövek: a gyakori egen stb. mellett számomra nagyon meglepő volt a délén, szélén alakulás. Megjegyzem, a kissé más típusú derék szóra e korból nem találtam derékon alakú irodalmi példát; a fövényen ~ fövenyen váltakozást pedig nem vizsgáltam, mivel a ragtalan alakban is ingadozás van: fövény és föveny; ugyanúgy a mesterkélt, szórványos legen (elégen) problémáit. 2 2, A nyelvészeti szakirodalom is számon tartotta azonban ez alakok irodalmi használatát — a múlt századot illetőleg. S nekünk is fontos ennek az időnek a tanulsága, hiszen távolabbról csak beletartozik a „mai” irodalmi nyelv korszakába. Régebben Simonyi Zsigmond tett közzé egy bokor ilyen adatot (TMNy. 294); néhány éve pedig én közöltem egypár — zömében 1825 és 1849 közti — példát (Nyelvünk a reformkorban 374). Ezeket most újra számba kell vennem; de mindjárt kiegészíteném őket néhány érdekes további adattal, másrészt most kiterjeszteném a vizsgált kort a nyelvújítás kezdetétől — úgy 1780-tól — mintegy 1900-ig terjedő időre. Először mindig a már közzétett adatokra utalok, azután időrendben közlöm a többi példát. cserép: Keményből (1. Nyelvünk a ref. 374). déré k: „mind azokat, kiknek derékon felül két foltjok volt, a’ harczbirák ... kiidézvén” (Jósika: Abafi П, 78) | „szólott [a fejedelem,] szilaj hévvel fonva át karját a sugár derékon” (Kemény: Gyulai V, 22) | „Dalját most Beler, a derékon félpőre, zenegte” (Czuczor: Költ. 1858. III, 138) I „Kék meg aranyveretű derékon s a farán hol a kormány — Áll, a hatalmas fark gyűrűzik” (Győry V.: Frithiof 25)* | „nagyapó. . . derékon csípi az anyókát” (Mikszáth: A fekete kakas: ÖM. XII, 13).