Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből (Budapest, 1960)
Tompa József: Újabb "szépírói nyelvtanunk" egy érdekes alakulatáról
274 TOMPA JÓZSEF felém, — Kik úgy hordoztak egykor tenyerein” (Mindszenty G.: Legúj. Költ. 1877. 201)*! tér: Aranyból (1. TMNy. 294, 297) | Keményből (1. Nyelvünk a ref. 374) I „Kies térén özönlik — Dús illatár” (Kriza: Remény. 1840. 126) | „az egyház előtti térén álláspont méreték ki a’ ... katonaság számára” (Kuthy i. m. II, 32) I „nincs bokor árnya a puszta térén” (ríme: terem, Szász K.: KKölt. I, 207; vö. még sor belsejében uo. I, 287). Ez adatok tanúsága szerint a XX. századi költők korántsem jártak töretlen úton, mikor az e^-féle alakokat szórványosan irodalmi szövegekben is alkalmazták. De azért kétségtelen, hogy régebben Babitshoz, Juhász Gyulához vagy József Attilához mérhető lírai költő ugyan elvétve szintén használta (így maga Petőfi vagy Arany is), de hozzájuk hasonlóan gyakran nem élte furcsa alakkal. Pedig hát úgy 1780 és 1848 közt a még kevésbé egységesült nyelv jobban befogadta a nyelvtani variánsokat. Viszont ez utóbbi körülménynek (s persze a nagyobb időköznek, földrajzi körnek) tulajdonítom, hogy most jóval több példaszóra kaptunk példát, mint a XX. századi anyagban. Ezen belül az a legfontosabb, hogy szórványosan ugyan, de — a kissé más derékon példán kívül is — két mély hangrendű, két szótagú szó szintén előfordul így, három szerzőnél: a sugáron (sudaronJ és a számáron. A források közt igen nagy számban voltak prózaiak is. Nem kétséges, hogy akiktől a legtöbb szóra idézhettem példát, nagyjában egy országrészről származtak: a nyelvész Gyarmat hí Sámuel Kolozsvárt született, s Nagyenyeden is diákoskodott; a Lantier-fordító Farkas Sándor kisenyedi születésű; Kemény Zsigmond Alvincen született, Alsófehér megyében; Szász Károly pedig Nagyenyedről származott. Az egyes adatok közül a sugáron (sudaron), számáron mellett a legföltűnőbbnek a heten ’in der Woche’ és a szélén ’im Winde’ alakot tartom (mindegyikre csak egy-egy előfordulásom van), s meglepően gyakorinak a térén-1. Természetes, hogy stilisztikailag is ezeket érzem leginkább szembeszökő alakoknak. Itt azonban még inkább fölmerül egy optikai csalódás veszélye, mint föntebb, a XX. századi példákkal kapcsolatban. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az idézett írók egyéni nyelvhasználatában a példabeli rágós szóalak nem mindig a kiemelt címszói alakokból való. Szalay László és Nagy Iván például, akiknek egy-egy történeti forráshoz írt bevezetéséből levélen alakot idéztem, ugyanott valóban élnek a levél alapalakkal is, tehát náluk mindenképp jogos a levél: levélen viszony fölvétele. De már a „rímkovács” Kováts Józsefnek fentebbi szemeten-je aligha a szemét alapalak hajtása. Vö. „Már én meg halok, ’s majd valami szemet-----Dombnak hantya ha a’ sírha be-temet” (i. m. 46). Itt tehát az író nyelvhasználatán belül inkább szemet: szemeten megfelelésről beszélhetünk, az pedig nem más, mint akár a mai egyalakú tövű mell: mellen szópár szabályos morfológiai viszonya. Ugyancsak Kovátsnál olvastam a fedel alapalakot: „Rázd-le tölgy levelid, ők — Hadd huljanak reá, ’s a’ — Szem fedel Te légy, oh idők’ — Korosodót rovássá!” (uo. 71); s ehhez ismét fedelén (fedelen) superessivusi rágós alak tartoznék, anélkül, hogy ez belső ellentmondásban volna a mi sza-