Erdey-Grúz Tibor (szerk.): Hazánk, Magyarország 1. (Budapest, 1975)
Történelem
kodás és igazgatás középkori összefonódásának megszüntetése felé. Ugyancsak a bárók és a nemesség kapcsolatainak lazítását eredményezte a báróknak adott zsoldosfogadási megbízások beszüntetése, ami megakadályozta, hogy a bárók a királyi adókból magánhadseregüket s ezen belül familiárisaik számát növeljék. Ehelyett Mátyás maga szervezett kitűnő zsoldossereget. A zsoldoshadsereg fenntartásának feltétele azonban a királyi adományok vagy az egyszerű elbitorlás révén a bárók kezére jutott királyi jövedelmek visszaszerzése és gyarapítása volt. Mátyás ezen a téren is nagy eredményeket ért el. V. László magyarországi jövedelme alig haladta meg a 200 000 aranyforintot, Mátyásé viszont a hatvanas évek végén megközelítette a milliót. Kezelésére a kincstartóságot szakszerű hivatali szervezetté fejlesztette; a bárók adóbegyűjtő s azt saját céljaikra fordító szerepe véget ért. A magyarországi centralizáció kísérlete különbözött a nyugat-európaitól társadalmi bázisában. Nyugaton a központosító uralkodók azért tudtak a rendektől független hadsereget és bürokráciát teremteni, mert ehhez megkapták a szükséges pénzt az állami jövedelmekre adott kölcsönök formájában vagy monopolisztikus jogok biztosítása fejében a kereskedőtőkésektől. Mátyás ezzel szemben csak zsoldosait fizette pénzzel, jövedelmeiből már nem futotta hivatalnokainak fizetésére, akiket egyházi stallumokkal és birtokadományokkal jutalmazott, s így akaratlanul is a centralizáció ellenségeinek, a feudális nagyuraknak a soraiba segítette őket bejutni. Az események hamarosan megmutatták, hogy ezek a királyi szolgálatban felemelkedett új bárók a centralizációval szembeni ellenállást illetően semmiben sem különböztek a régiektől. A városok és a kereskedelem fejlődése. Mátyás tudatában volt a városok gazdasági és politikai jelentőségének. Felvette Zsigmond tervszerű városfejlesztő politikájának elejtett fonalát, s nemcsak gazdasági kiváltságokban részesítette a városokat, hanem előmozdította politikai súlyuk gyarapodását is. Az ő uralkodása alatt fejeződött be a magyarországi városi polgárság renddé alakulása. A legjelentősebb hét szabad királyi város: Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Eperjes, Bártfa, amelyekhez később Pest is csatlakozott, már korábban külön bíróság, a tárnokmester ítélőszéke elé tartozott, de ezen nemesi ülnökök is részt vettek. Mátyás rendeletére a nemesek elmaradtak, s a tárnokmesteri ítélőszék zárt polgári bírósággá alakult. Más szabad királyi városok, mint Székesfehérvár, Esztergom, Lőcse, majd Szeged és Kolozsvár a bárók beavatkozásától függetlenített királyi személyes bíróság jogász-hivatalnokainak bírói fennhatósága alá kerültek. Ugyancsak Mátyás idején szilárdult meg a hét garamvölgyi és a hét szepesi bányaváros, valamint az erdélyi „szász” városok testületi autonómiája is. Bár az országgyűléseken a városi küldöttek továbbra is másodrangú szerepet vittek, a városok belső életébe a feudális urak nem avatkozhattak bele, főként pedig nem szakíthatták ki őket a király közvetlen fennhatósága alól. A magyarországi városfejlődésnek azonban ekkor már olyan súlyos akadályai voltak, amelyek az országnak a nemzetközi kereskedelemben elfoglalt helyzetéből következtek. A külföldi áruk behozatala a belső piaci forgalom megelevenedésével párhuzamosan a 15. század közepén rohamosan emelkedett; 1450 után három évtized alatt a külkereskedelmi vámokból származó királyi jövedelem ötszörösére nőtt. A nyugati behozatal Mátyás király. Részlet az egykorú bautzeni emlékműről 75%-a textíliákból, 20%-a fémárukból, a kivitel 98%-a viszont agrártermékekből (főleg vágómarhából és borból), azonkívül rézből állt. A legnagyobb vonzóerőt a külföldiekre továbbra is a magyarországi arany gyakorolta. A 15. századi magyar külkereskedelem passzívuma átlagban évi 200 000 — 300 000 arany forint volt, amely készpénzben ment ki az országból, és cserébe külföldi iparcikk jött be érte. A magyarországi szabad városok kézművesei általában nem tudtak bekapcsolódni az ipari termelés újabb irányzataiba, városuk vezetésében is csak szerény ellenőrző szerepet tudtak maguknak kivívni. A vezető réteg a mezőgazdasági termékekkel vagy fényűzési cikkekkel folytatott kereskedelemből meggazdagodó és posztókereskedelembe fogó, emellett ház- és szőlőbirtokkal rendelkező patríciusokból állt, akik szívesebben fektették pénzüket a gyors és biztos jövedelmet hozó külkereskedelembe vagy földbirtokba, mint a kézművesipar távoli és bizonytalan reményekkel kecsegtető szervezésébe. A hazai kereskedő-patríciusok tőkéje azonban a középkori viszonyok közt óriási volument forgató külkereskedelem viteléhez kevésnek bizonyult. Tőke híján a magyarországi kereskedők jobbára hitelüzleteket kö169