Fehér Erzsébet - Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Novellák, önvallomások, műfordítások - József Attila összes művei 4. (Budapest, 1967)
Jegyzetek
A cseh költőktől való fordítás ideje kb. 1932—1935, román költőktől, pedig 1933 végétől 1936 végéig fordított. Rajtuk kívül az évek folyamán, — alkalmilag megrendelésből, vagy hirtelen támadt érdeklődésből, — fordított még másoktól is. Élete legutolsó hónapjaiban arra készült, hogy a Cserépfalvi kiadó által kiadandó, Faludy György által szerkesztett és később Európai költők antológiája címmel napvilágot látott antológia számára több verset lefordít (levél Cserépfalvi Imréhez, 1937. dec. 3.), de erre már nem futotta erejéből.) 3. József Attila összes műfordításainak összefoglaló elemzésére és értékelésére eddig mindössze két cikk vállalkozott. Szántó Judit említett füzetében az egyes műfordításokhoz fűződő személyes emlékeit, asszociációit mondja el, és igyekezett minél több műfordítást kapcsolatba hozni a költő egész életművével. — Gáldi László tanulmánya (József Attila, a műfordító. ItK 1956. 156—177. 1.) a műfordítások egy részének az addigi kiadások és a kéziratos anyag alapján történő alapos történeti, esztétikai és filológiai elemzése, értelmezése. József Attila műfordításainak jelentőségét így összegezi: „Kétségtelen, hogy József Attila a magyar műfordítás nagy hagyományaiból indult ki, amikor ezernyi megpróbáltatás közt lankadatlan hévvel és a nagy rokonlelkek iránti mélységes vonzalommal hajolt francia, orosz, cseh és román versek fölé, de egyszersmind az is bizonyos, hogy az európai líra minden területén csalhatatlan ösztönnel tájékozódott. Tudta, mivel tartozik magának és nemzetének: nem a legismertebb és legdivatosabb idegen költők felé fordult, hanem azok felé, akiket az előtte járók — nem utolsósorban osztályhelyzetük következtében — nem méltattak figyelemre, sőt egyszerű en nem is ismertek. Ezek az elfeledett, Magyarországon szinte még ismeretlen költők lettek József Attila barátai és harcostársai, s ő, aki soha egyetlen verset sem fordított puszta »stílusgyakorlatképpen«, megfogta kezüket bátran, keményen, és csakis olyan költeményeket ültetett át magyarra, amelyeket ugyanezzel a harcos mondanivalóval, az ihletnek ugyanezen magas hőfokán, maga is megírhatott volna. Minden látszólagos változatosság ellenére ez a költői magatartás alakította egységgé József Attilának — nagy megszakításokkal — másfél évtizedre terjedő műfordítói munkásságát. Fordításaira is áll az, amit a művészetről 1923-ban maga mondott: »A művészet nem egyéb, mint önmagunk keresése, amit megfelelőbben úgy is lehet mondani, hogy: Ember keresése az Emberben.« József Attila fordítóink eszményképe lehet sok mindenben, ami igenis elsajátítható, mert nem jelent túlzott követelményt, a legteljesebb ideológiai következetességen és állhatatosságon kívül, a magyar nép művelődési szemhatárának tágításán kívül követniök kell őt fordítóinknak az eredeti szöveg higgadt megértésében, alázatos szeretetében, valamint a magyar nyelv szépségeinek céltudatos felhasználásában s mindabban, amit becsületes munkának nevezhetünk. A fordító ne korrigálja a szerzőt, ne csillogtassa ok nélkül sem saját kétes értékű szellemességét, sem cicomás rímötleteit, hanem inkább szívlelje meg József Attila »Ne légy szeles« kezdetű rövidsége ellenére is nagy versének utolsó három sorát: dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” (I. m. 155, 177. 1.) 210