Fehér Erzsébet - Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Novellák, önvallomások, műfordítások - József Attila összes művei 4. (Budapest, 1967)
Jegyzetek
A magyar irodalom története VT. kötetének az újabb magyar műfordítás történetéről szóló fejezete (írta Rába György) így jellemzi József Attila műfordítói munkásságát: „A társadalmi elkötelezettségű témák közvetítésének legszerencsésebb formáját, akárcsak a lírában, a műfordításban is József Attila valósította meg. Előtte a közéletre tájékozódó vagy éppenséggel szocialista költők az izmusok tolmácsolásával vélték leghatásosabban elérni céljukat — József Attila, aki lírájában is az avantgárd tanulságát a folklór, a mozgalmi költészet és intellektuális látásmód eredményeivel forrasztotta egyetemes érvényűvé, mint fordító időben és földrajzilag terjesztve ki érdeklődési körét, új értelmet talált a forradalmi művészet műfordítói kifejezése számára. Műfordítói stílusa reálisabb, tárgyszerűbb, mint általában a »Nyugatosoké«, viszont szuverénül átveszi azt az útmutatásukat, hogy a műfordítás a költő eszmei-művészi fejlődésének szerves része.” (864. 1.) 1921 * 1. 300 spártai sirverse. A Múzeumban őrzött kéziratról, amelyen a fordításon kívül a Végtelen óta, Keresek valakit, Tengerhez és Sóhaj című versek találhatók. Valószínűleg 1921-ben küldte nővérének, József Jolánnak, bírálatot kérve. (Erre vonatkozóan 1. а II. köt. 201. sz. jegyzetét.) A Szimonidésznek tulajdonított disztichont Hérodotosz őrizte meg. Ld. Hérodotosz történeti könyvei. Ford. Geréb József. Budapest 1893. III. k. 88. 1. Korábbi műfordításaira és a kérdés történetére vonatkozóan 1. Gáldi László: József Attila, a műfordító. ItK 1956. 2. sz. Eltérések a kéziraton: sor 1 mond [!] 2 hagyományaiért, hullt A versfordításról Gáldi idézettművében a következőket írja: „Magyarul e vers Ponori Thewrewk Emil fordításában vált közismertté: Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Kevéssé valószínű, hogy József Attila ismerte Radó Antalnak vagy más műfordítónak korábbi próbálkozását, amikor bátor hibátlan hangon megzendítette a magáét. . . . Szinte valamennyi korábbi magyar fordítás közös hibája bizonyos töredezettség volt: az hiányzott belőlük, amit József Attila minden vers legfőbb értékének tartott: az ihlet. A görög eredeti hosszú szavainak méltóságteljes és egyben gördülékeny lejtését legjobban ez a 16 éves ifjú közelítette meg; lehet, hogy ismerte és — talán Galamb Ödön segítségével — fel is használta Cicero szép latin fordítását. Különösen a magyar disztichon második sora mondható sikerültnek: alliterációja hű a göröghöz (xsifieőa . . . Xavcov), s a két összecsengő szónak (ős-hős, illetve hősi) egyazon sorban való elhelyezése a versnek új szépséget kölcsönöz.” 14* 211