Finta Gábor - Sipos Lajos (szerk.): Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben (Budapest, 2006)
"Ketrecinkbe bújva"
AZ UTOLSÓ „ISTENES” VERSEK A következőkben már csak József Attila két utolsó nagy Isten-versének elemzésére szorítkozom (Bukj föl az árból, Nem emel föl). József Attila költői alkotása - fokozódó betegsége ellenére - az utolsó években zenitjére jut. Új szerelme, Flóra sem hozhat megváltást; szanatóriumban kezelik. Bármint legyen is a lélekelemzők felelőssége (Féja Géza a „vajákosokat” teszi felelőssé a költő pusztulásáért) tény az, hogy az utolsó versekben nincs nyoma a tébolynak. Vagy inkább az a megmagyarázhatatlan csoda, hogy a lélekelemzésben felszabadult és az automatikus írásban kifejezésre jutott, megzavart mélység tiszta költészetben szublimálódik. A Bukj föl az árból című, mindent összefoglaló vers (1937. március) költője ismét Istenhez kiáltoz, bár már a nihilizmus kísérti. Korábban, 1936 végén a Ki-be ugrál... című vers ezt a nihilizmust és az önpusztítás végzetét fejezte ki: A semmiből vissza ne rántsatok. Gondoljátok meg: Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,... Már a Reménytelenüiben megfogalmazta a semmi képzetét: „A semmi ágán ül szívem”. Most Istenhez fohászkodik, hogy mentse meg: Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra. Németh G. Béla elemzései13 rámutattak arra, hogy az utolsó évek nagy verseiben „kimondva vagy közvetetten ott van az abszolút űr érzetével és korrelativ párjával, az abszolút teljesség vágyával, a Semmibe hullás rettenetével és a makulátlan teljességű Értelembe vagy 13 Németh G. Béla, 7 kísérlet a kései József Attiláról, Bp., Tankönyvkiadó, 1982. 38