Finta Gábor - Sipos Lajos (szerk.): Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben (Budapest, 2006)
"Ketrecinkbe bújva"
Szeretetbe vagy és végül a mindent elrendező Istenbe menekülés nosztalgiájával való küzdelem”. A tiszta szívű, magát ártatlannak tartó gyermek paradox módon azért könyörög az „emberarcú” Istenhez, akibe belévetíti az emberi bosszúállást, hogy megértesse vele: „a bűntelenség vétek”! Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, ha fekszem, s egyedül. Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Meghalni lélekzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal, és úgy nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal! Istene félelmetes hatalommá változott, bosszúálló, büntető szörnnyé, nagyon is „emberarcúvá”, akit végső elemzésben tagad, már csak a hiányát érzi. Beney Zsuzsával egyetértve,14 Németh G. Bélával ellentétben, számomra az „emberarcú” világosan Istenre vonatkozik, nem pedig arra, aki a hiánnyal szembenéz. Németh G. Béla még beszél itt istenteremtésről is. Két megjegyzést fűzök a versértelmezés e szempontjaihoz. Az Isten hiányának érzése lehet hiteles Isten-élmény. Az ember, aki Istenre szomjazik, a Teljességre, még a hívő is, sokszor csak Isten hiányát és távollétét érzi. Lehet, hogy a bűn távolítja el az élő Istentől, de Isten transzcendenciájának keresztény megélése, a kimondhatatlan Titok miatti tehetetlen vágy is forrása lehet. Példának idéznék itt a „spanyol Kierkegaard”, a hívő Unamuno naplójából, aki küzdelmes hitéről, hinni akarásáról így vallott: „Honnan jön a hinni akarás? Ha Istentől jön és kegyelméből, megtaláljuk önmagunkban, ráhagyatkozva erre a szent vágyakozásra a kegyelmet, hogy imádkozzunk, és hogy kérjük Istentől: adja meg nekünk a hitet; és Ő kegyelmével megadja azt nekünk.” Ugyancsak Unamuno a Tragikus életérzésben ezt írja: „Hébe-hóba közvetlenül is érezzük Istent, különösen a szellemi fuldoklás pillanataiban. Ez az érzés - jól figyeljük meg, mert ebben van 14 Beney Zsuzsa, József Attila két késői versének Isten-képe, i. m., 585. 39