Finta Gábor - Sipos Lajos (szerk.): Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben (Budapest, 2006)

"Ketrecinkbe bújva"

Mégis annyira vágyik Istenre, hogy már maga teremtene istent, ahogy egyik utolsó töredékében olvassuk: Édesanyám, egyetlen, drága, te szüzesség kinyílt virága önnön fájdalmad boldogsága. Istent alkotok (szivem szenved), hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, hogy jó legyek s utánad menjek! (Édesanyám, egyetlen, drága...) Szeretne hinni Istenben és a halhatatlanságban, amelyről Vágó Mártának írt leveleiben eszmélődött. A keresztény egzisztencialista, a konvertita Gabriel Marcel is a szeretett személynek biztosítandó hal­hatatlanságról eszmélődve jutott el a Szeretet-Istenig. Ha Isten, a vég­telen Te ezt mondja nekem: „Te, te nem halsz meg”, akkor biztos lehetek az öröklétben. Isten örök időktől Krisztusban öröklétre szánt engem, téged, minden embert, ez az evangéliumi örömhír. József Attila másik kései „istenes verse” a Nem emel föl. Tamás Attila17 idézi Vágó Márta visszaemlékezéseit, aki szerint a vers meg­mutatásakor Attila dacosan és kihívóan magyarázta, hogy Istenre megint szüksége van verseiben, hiába „épült le” analízisben. Vágó Márta szerint „a verset óriási teljesítménynek érezte”. Németh G. Béla „kétségbeesetten istenteremtő könyörgésként” jellemezte a verset, amely gyermekien kiáltoz Istenhez: Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. 17 Tamás Attila, Az„Úr”-tól az„Úr"-ig = „ADunánál”, i. m., 80-81. 41

Next