Finta Gábor - Sipos Lajos (szerk.): Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben (Budapest, 2006)

"Ketrecinkbe bújva"

Fogj össze, formáló alak, s amire kényszeritnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben. Melczer Tibor nyomán a kutatók itt kiemelik a bibliai zsoltárok befolyását. (József Attila foglalkozott a zsoltárok fordításával.) Csak­ugyan a 69. zsoltárra emlékeztet a vers nyitánya. Protestáns fordítás­ban így hangzik: Úr Isten segíts és tarts meg engem Mert a vizek szinte lelkemig érnek, Közepin vagyok az sáros mélységnek, Kiben csak nem elsüllyedt én fejem. Paradox József Attila könyörgése: „hogy valljalak, tagadjalak”. Ez a hitetlenül is hívő Adyra emlékeztet. De ilyen paradoxonokkal találko­zunk a szentek történetében is. Charles de Foucauld megtérése előtt így fohászkodott: „Istenem, ha létezel, add, hogy megismerjelek!” József Attila: „Ne viszonozd a tagadásom!” Megrendítően szép ez a kiáltozás. Isten nem viszonozza az ember tagadását. Annyira tisztelet­ben tartja az ember szabadságát, hogy ha az illető a végsőkig kitart lázadásában, akkor sem taszítja kárhozatra: az ember magamagát íté­li el, ha végleg elszakad az élő Istentől és a szeretetközösségtől. Isten nem semmisíti meg teremtményét, továbbra is szereti őt, akit szeretet­­ből teremtett és magához rendelt, de annyira tiszteli szabadságát, hogy végül ezt mondja: „Ember, legyen meg a te akaratod!” És ez a kárhozat. Mennyire igaz Dante szava: a poklot is a szeretet alkotta! Remélem és hiszem, hogy a Szeretet-Isten végül mégiscsak fiává fogadta Attilát. József Attila Istene című versem utolsó versszakában ezt írtam: Mikor ott Szárszón vad kerék rohant rád, Félj aj dúlt fenn a vérző Isten, összeillesztett ketté szelt virág, s ott virítasz fenn az égi kertben.

Next