Finta Gábor - Sipos Lajos (szerk.): Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben (Budapest, 2006)
"Mint megnyílt értelembe az ige"
Lengyel András ..s én megkerültem érte a világot” Az abszolútum problémája József Attilánál Immár több mint egy évtizede, hogy 1994-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum konferenciáján elhangzott Tamás Attila gondolatébresztő előadása: Az „Úr”-tól az „Űr”-ig. Az előadás, amely utóbb „A Dunánál” című, Tasi József szerkesztette kötetben szélesebb körben is hozzáférhetővé vált, remek érzékkel veszi észre, hogy a fiatal József Attila nevezetes szonettkoszorújának egyik helye föltűnő hasonlóságot mutat a kései József Attila bizonyos megnyilatkozásaival. A Kozmosz éneke tizenkettedik szonettjének első sorai ezek: „Ha bolygók és világok mind kihűlnek, / Minden atom az Ősbe visszahull, / Minden lélek az Úrba szabadéi”.1 A Költőnk és korának soraiban viszont - másfél évtized múlva - „már egyezések és eltérések megdöbbentő változatává lényegül át a korábbi kép: Űr a lelkem. Az anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn”.1 2 A probléma exponálásakor Tamás Attila úgy vélte, a változás legdöntőbb eleme az, hogy az „istenség helyét” - „a mű bensőbb: képi illetve gondolati tényezőiben” - „az üresség, a hiány, a semmi foglalta el”.3 Majd, miután számba vette mindazokat a mozzanatokat, amelyek a költő Isten-képe szempontjából fontosnak látszanak, zárásként, véleményét pontosabban is megfogalmazva, így summázott: „Úgy gondolom, azt ki kell mondani: az Úr alakja nem áll már soha az érett József Attila kozmosz-képének középpontjában. Az is tény azonban, 1 József Attila, Összes versei, s. a. r. Stoll Béla, Bp., Balassi Kiadó, 2005, II, 492. 2 Tamás Attila, Az „Úr”-tól az „Űr”-ig. Átalakulások József Attila világlátásában ,A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról, szerk. Tasi József, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995, 77. 3 Tamás Attila, i. m., 77. 79