Flórián Márta - Paládi-Kovács Attila (szerk.): Táj, nép, történelem I. 2. A magyar népi műveltség korszakai - Magyar néprajz nyolc kötetben 1/2. (Budapest, 2009)
A magyar népi műveltség a kései feudalizmus korában (16-18. század)
beli visszaemlékezése szerint: „A Székely Gyergynek övig ruháját lebocsáttatá, a székhez, a fához kötözteté. Az ö vitézivel toborzok táncot (alias hajdútáncot) járata, minden kerülisen a Székely György testét harapnák vala” (Bonfini, A. 1943; Kaposi E.-Pethes I. 1959: 33-35; Pesovár E. 2003: 24). HAGYOMÁNYOS TÁNCOK, KÖZÖS „MAGYAR” VONÁSOK A feudális szokásjog lerögzítésével, nálunk Werbőczy Hármaskönyvének megfogalmazásával (1514) szerte Európában megtörtént a parasztság politikai megkülönböztetése, s ez egyben a nemesi és a paraszti kultúra lassú és végleges differenciálódásához vezetett. A középkor folyamán többször is átrendeződött népesség körében a parasztság egyre inkább a hagyományos tánckultúra hordozójává válik, a nemesség (és a nyugat-európai polgárság) pedig folyamatosan az új európai táncdivatoknak hódol. A két kultúra közös vonásait mutató réteg vékonyodni kezd. Galeotto Marzio, Mátyás király itáliai könyvtárosa még elcsodálkozott azon, hogy a főnemesek és az egyszerű emberek egyformán megértik a muzsikusok énekét, akik a hősök tetteit magyar anyanyelvükön a királyi asztalnál lantkísérettel énekelték meg. Az ő hazájában, Itáliában ez már nem volt lehetséges a nyelv és a kultúra rétegeződése miatt. Bonfini is említi, hogy az udvarban nem esett meg vecsemye katonadalok - cantus militaris - éneklése nélkül; rögtönzött és hevenyészett dalokkal magasztalták a hőstetteket. Mátyás király és a főurak „magyar” tánctudása közismert volt (Kaposi E.-Pethes I. 1959: 30; Fraknói V. 1890: V. I). Ha ezt párhuzamba állítjuk a kenyérmezei ütközet leírásánál említett harci énekekkel és táncokkal, akkor a korabeli műveltségnek is egy régies, továbbélő vonására mutathatunk rá, amely egy rögtönzött népköltészeti műfaj zenével és pantomimikus mozdulatokkal való előadását jelenti. Ehhez járultak még az énekes és hangszeres kíséretű körtáncok, valamint a differenciálatlan műfajú ugrós-dobogós-topogós táncfajta szólóban, párosán, csoportosan, eszközzel és eszköz nélkül járt formái. Ezek alkották valószínűleg a kora reneszánsz kori magyarországi táncok sajátságait, amelyek láttán a főnemes, a katona, illetve az egyszerű zarándok táncát magyarnak minősítették szerte Európában. Ez nem azt jelenti, hogy máshol ilyen táncok egyáltalán nem léteztek, csak Európa központi részein, nyugaton, ezek már visszavonulóban voltak, vagy már átadták helyüket szabad egyéni páros táncoknak, a szerelmi líra kifejezőinek. TÁNCOK A 16-17. SZÁZADBAN A 16-17 századi Európában egymást érték a hatalmi harcok, vallási háborúk és parasztfelkelések. Eközben fokozatosan létrejöttek az európai tánckultúra máig érvényes keretei, kibontakoztak műfaj struktúrájának körvonalai. Ez teret adott az átfogó táncdivatok minden eddiginél erősebb egységesítő hatásának és egyben a helyi színek érvényesülésének. Az egységesülés és a differenciálódás folyamatos játékában minden európai nemzet a maga lehetőségei szerint vett rész. A „táncos nagyhatalmak” még ebben az időben is Itália és Franciaország voltak, de az új divatok kialakításában más európai népek táncai is egyre nagyobb teret kaptak. Divattá vált a közismert (köznyelvként 465