Fogarasi Béla - Lukács György - Mátrai László et al. (szerk.): Filozófiai évkönyv 1. - Filozófiai évkönyv 1. (Budapest, 1952)
Filozófiatörténeti kérdések
460 heller Agnes Erdélyi bírálatának kiindulópontja önnek éppen ellenkezője. Erdélyi azért bírálja a népieseket, mert Petőfi tartalmához, nemzeti tartalmához, óssznemzeti koncepciójához lettek hűtlenek ... ,,a népiben is többet akarunk feltalálni, mint az úgynevezett kelmeszerű adalékokat... a népköltészetben egy tömeg érzelemvilága mutatkozik. .. egy nagy nyilatkozás a sokaságban“. Erdélyi azt tartja a népieskedők legnagyobb korlátjának, hogy éppen a nagy, általános problémák, a haza és emberiség Petőfinél olyan nagyszerű művészi kifejezést nyerő eszméi hiányoznak művészetükben: „Továbbá, hogy a forradalom után is mi következett szépirodalmunkban, előadom ezennel. Magunk mondván le az egyetemes emberiről, csakhogy inkább legyünk hazaiak .. . bezzeg jó lett volna visszaemelkedni a magasabb, elhagyott eszmerégiókiba, de leszedvén magunk mögött a lépcsőket, nem volt egyéb választás, mint annál inkább ragaszkodni a hazaiság, népiesség adalékaihoz, miből még az a gyakorlati haszon is ígérkezett, hogy válságos időben éppen a nemzetiségnek teszünk vele jó szolgálatot: így kényelmesen folytunk alá, mint a fövény óra, s kezdénk megállapodni a költészettel most a palóoságon, majd Kemenesalján, Mátra körül, Hegyháton stb.; mindaddig, míg egyszer azon vettük észre magunkat, hogy a magyar népiességet, mint nagy pénzt, apróra váltottuk fel a vidékiségben, s lassanként nemcsak az egyetemes embervilágból, hanem a magyarságból is kiestünk úgy nyelv-, mint észjárás tekintetében egész az állatok és növények országába, a midőn költőink allegória nélkül egész tulajdonképpeni komolysággal kezdettek csudálatos dolgokat, mint nem mesét, beszélni a virágokról, madarakról. .. Azaz elvesztvén a szép eszméjéből az emberit, mint egyik szükséges mozzanatot, a hazainak vagy nemzetinek is . .. szükségkép meg kelle romlani, a művészet alakjainak oly torzulásokká silányulni, melyekben a költészet nem ismer magára“. Erdélyi tehát világosan látta, hogy ez a vidékiességben elvesző, idillikus paraszti giccs-irodalom azzal, hogy nem vet fel nagy problémákat, elveszti nemzeti jellegét is, nem tölti be .többé az irodalom ,,Mózes“-funkcióiját. S míg Erdélyi 1848 előtt, mikor a művészet legnagyobb veszélyének az eszmei oldal túlságos kihangsúlyozását látta, a realista művészet kialakulása érdekében az egyéni ábrázolását tűzte ki célul, most. mikor azt látta, hogy a művészet megragad az egyesben és elveszti érzékét az egyesen keresztül megragadható általános iránt, újra az egyéni és eszményi egységét, tehát a realista műalkotást követelte, de úgy, hogy ezen az egységen belül az eszmei jelentőségét hangsúlyozta ki erősebben. „Ellentétben az eszmeivel, mely a dolgoknak úgyszólván a javát, lelkét, lényegét választja ki, a reálnak tetszik a tömeges, a sok, a részletes. Míg amaz talán az étherit pártolja, ennek teszik a saras; tudnivaló pedig, hogy reálban a formai tökély másodrendűségre van alázva aszerint, amint a tárgyaikat vastagabb oldalról szívleli, és süllyedvén a költői gondolat, utána szükségkép száll alá a kidolgozási gond is és a nyelv palócságban, a hangegység síiket rímekben, a mpzam (rythmus) rendetlen zökkenésekben, szóval, a vers prózában oldatik fel a művészeti alakzatából“. Jól látja ennek az egyszerűséghez ragaszkodó, lényeget megragadni képtelen művészetnek azokat a jellemvonásait, melyek azután, az imperializmus korában a naturalizmusban bontakoznak ki élesebben: „Úgy látszik továbbá, mintha Spanyolország sorsára jutni volna rendeltetésünk: elszegényedés. Szolgailag bánnak velünk a tárgyak, nem mi velők; költőibbek, mint a költők“. Majd: „A részek kitűnése, az elemek felszabadulása... az egésznek