Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából - Irodalomtörténeti füzetek 23. (Budapest, 1959)
II. A prozodikus elemek szerepe
fölülkerekedése az ember akaratának erejét. Amikor maradéktalanul átengedjük magunkat a zenének,172 a ritmus ringatásának, mintha bizonyos fokig feladtuk volna hosszas harcok árán szerzett intellektuális pozícióinkat, s az ösztönöké lenne a szó : amíg hévülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Aemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odatassd a muszáj is — ezért ölel min den, ami ‘Asszonyra, lel, míg el nem feAerül a száj is. (József Attila: Nagyon fáj) vagy mintha nem is az asszony, hanem a természet ölébe hányát" lanánk vissza : Ringasd öledbe telkemet .... klünk, kimúlunk édesen . . . A Magánossághoz szóló ódában a költő utolsó könnyét a magánosság ölébe ejti és csak a végtelen álomban oldódnak fel szenvedései, mikor majd a sír lesz örök sajátja. A kimúlás édes szomorúságáról zenél a sorok jambikus lejtése is. Amikor a „magán szomorkodó” a Tihanyi Echóhoz fordul, trochaikus sorokba önti a panaszát. Elek István is felfigyelt a két rokon tartalmú vers ellentétes ritmusára. A megoldást abban keresi, hogy a Tihanyi Echóhoz ritmusa véletlen folytán jött létre, valójában jambus felelne meg a versnek. A költő a Balaton mentén bolyongva megpillantja Tihany hegyfokát és „az ihletett fájdalom hirtelen feltörésében talán így kiáltott fel : ’Óh Tihanynak riadó leánya !’ S ezen .önkénytelen. . . kitörő kiáltás már magában rejtette az egész költeményt . . . mivel a felkiáltás ritmusa trochaikus jelleggel bírt, az egész vers a lassított (spondaizált) trocheus dúsan omló köntösét vette magára” (i .m. 59). Azt hiszem, hogy helyesebb, ha a véletlen helyett a vers hangulatából, eszmei mondanivalójából kiindulva keressük a megoldást. 172 A zenét, az éneket (már az egyszerű énekhangot is) éppen a periodicitás, az ismétlés előtérbe nyomulása különbözteti meg más hangos megnyilvánulástól. 148