Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából - Irodalomtörténeti füzetek 23. (Budapest, 1959)
III. A költői nyelv polyphoniája
amit Quintilianus a szónokról ír : „s ki negélyezett szorgoskodáson rajt kapatik, elveszti hitelét.”243 Cretin vagy Molinet virtuóz rím játéka komikusán hat.244 A költői nyelv nagyfokú ökonómiája pedig már önmagában is esztétikai élményt kelt az olvasóban. Archaizmus, evolcáció Ebben az összefüggésben értjük csak meg igazán, mi az archaizmus, neologizmus szerepe a költői nyelvben. Bizonyos fokú „időtlenség” jellemzi a költői nyelvet, ez bizonyos. A múlt felé is, a jövő felé is nyitott. A költői nyelvnek ez a nyitottsága nem arra szolgál, hogy a verset eltávolítsa a jelentől. Csak közelebb hozza ez is céljához, a költő nágyon is aktuális élményének teljes, maradéktalan kifejtéséhez. Szólam a sokszólamú zenében. A régies szó, a régies ragozás, szóképzés, az archaikus szórend a múlt egyegy eleven darabja. Iszonyú dolgok mostan történűlnek . . . A régi krónikás hangját halljuk, Tinódi lantját idézik az egyöntetű rímek. A krónikás szemével nézzük, sok évszázados perspektívában látjuk saját napjainkat. Anélkül, hogy a költő egyetlen szót szólt volna a múltról vagy Tinódiról. Semmiféle magyarázgatás nem lenne képes erre a varázslatra. Elég az evokációhoz a puszta rím, a puszta ritmus is. Ady verselésének, tudjuk, éppen az a lényege, hogy legegyénibb verseibe is „beleömlesztett valamit a múlt versköltészet formáiból, kizengő hangulatából”.245 József Attila rímei az egyik Flóra versben a Mária himnuszokat idézik. Ő a mezőn a harmatosság, kétes létben a bizonyosság, lábai kígyóim tapossák, gondjaim mosolyai mossák. ( Megméressél ! ) 243 Quintilianus, Institutio oratoria. IX, 4, 143. Szenczy Imre. fordítása. 267. 244 Molinet, parasztosnak érzi az egyszerű rímet, és ehelyett ilyenféle rímtechnikát tart követendőnek (L’art de rhétorique vulgaire. Paris, 1493) : Molinet n’est sans bruyt, ne sans nom, non ; Il a son son et comme tu vois, voix ; Son doux plaid plaist mieulx que ne faict ton ton.. . 245 Földess y Gyula : Ady Endre. Budapest, 1919. 40. 280