Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából - Irodalomtörténeti füzetek 23. (Budapest, 1959)
I. A költői nyelv hangalakja
tudjuk megmagyarázni az összefüggést a hang és a hang elnevezése között, ha nem követjük végig nyomon a tudat szintje alatt folytatódó gondolatsort,97 A lágyság képzetével kapcsolatban állnak az ún. palatális vagy palatalizált mássalhangzók is. Nem kell messzire mennünk példáért. A legkevésbé sem költői, fonetikai, hangtörténeti munkákban is gyakran olvashatunk „lágyítás”-ról. Nevezetes akkor, amikor egy mássalhangzó képzésénél a nyelvhát elülső része annyira megközelíti a kemény szájpadlást, hogy a képzett hang „jé-sül”, azaz /-és színezetet kap. Ilyen jésített, palatális / volt a magyar ly (egyes nyelvjárásokban ma is így ejtik). „Lágy”, palatális mássalhangzó a gy, a ty, az ny, a j. Megfelel a terminusnak a palatális hangok esztétikai értéke a versekben is. Csokonai A rózsabimbóhoz c. versének kezdősorát éppen a palatális hangok (ny, j) teszik különösen „lággyá”. Nyílj ki, ny á/asan mosolygó Rózsabimbó! Nyílj ki már . . . Statisztikáink alapján csak igen enyhe függést állapíthatunk meg a szelídség (plátói szerelem) és a palatális hangok gyakorisága között. Feltűnőbb az összefüggés a palatális képzés és a nedvesség között. A metafora-kísérletek alkalmával a kérdezettek 94%-a nedvesebbnek érezte a ty, gy, ny hangot, mint a t-1. d-t, n-1. A francia nyelvtudományi terminológiában ma is használatos a palatális hangok megjelölésére a mouillé ’ázott, nedves’ szó. Ilyen képzettársítás segítségével érezhetjük kifejezőnek például az alábbi Ady-verssorokat : Én beszennyezlek. En beszennyezlek . . . Vérrel, gennyel, könnyel, epével . . . * . (Hiába Jcisértsz hófehéren.) Vagy József Attila Estjében a palatális mássalhangzókat : És dünnyög, motyog a cipő . . . 97 A premisszákkal kapcsolatban S. Freud felolvasásaira utalnék : Vorlesungen zur Einführung in die Psychoanalyse. Ges. Werke. XI. London, 1940. A minket közvetlenül foglalkoztató metaforák megértéséhez talán leginkább K. Abraham egyik munkája vezethet el : Versuch einer Entwicklungsgeschichte der Libido. Leipzig—Zürich, 1924. Vö. még Hermann Imre, Az ember ősi ösztönei. Budapest, 1943. Elsősorban az anya és a csecsemő kettős egységéről szóló rész tartozik ehhez a kérdéshez. 76