Forradalmi magyar irodalom. Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből (Budapest, 1963)
Kispéter András: A "munkásírók" csoportja
gatásában ezúttal nem érvényesülnek határozott és tudatos szocialista szempontok. Ennek következménye, hogy a kötet szerkesztése és anyagának összeállítása a munkásmozgalom mai politikai célkitűzései szempontjából éppen nem kifogástalan” — írja. A kritikus észrevételei nem elsősorban a szépirodalmi részre vonatkoznak — az elbeszéléseket figyelemre méltóaknak találja, a líráról pedig megállapítja, hogy az antológia legerősebb oldala —, hanem a bennfoglalt elméleti írásokra, melyek az előző antológiával szemben, ahol kevés \ olt belőlük, itt már kissé túltengenék. Nagy István bevezetőjével lényegében egyetért, de László Gyula Munkások az irodalomban című tanulmányával vitázik, szemére veti, hogy még csak kísérletet sem tesz a történelmi materializmus alkalmazására. Még élesebben bírálja Zsigmond Edét, aki Petőfiről szóló tanulmányában formalista szempontokból indul ki, s felszínesnek tartja Kovács Imre Adyról írt cikkét is. A kritikai megjegyzések után kiemeli a kötet írásai közül Mód Aladár Magyar jakobinusok című és Révész Ferenc Szabadságeszme a magyar irodalomban című tanulmányát. Lukács Imre József Attila tanulmányával kapcsolatban a következőket írja: „Lukács Imre József Attila és a munkásosztály viszonyát vizsgálja. Bár József Attilát a munkásosztály magáénak tartja, de tudja, hogy a mozgalom és a költő kapcsolata nem volt mindig zavartalan. Mint sokan mások, Lukács is hajlik a föltevésre, hogy inkább a mozgalom volt ezért felelős, mint a költő. Ennek a kérdésnek eldöntése egyelőre még korai. De ha eljön a tisztázás ideje, akkor a tárgyilagos kutatás meg fogja állapítani az elhunyt nagy költő botlásait és tévedéseit is. Lukács Imre kezdeményezését mindenesetre üdvözölnünk kell.” Nagy István másként vélekedik Lukács Imre tanulmányáról, Vaád Ferenchez írt levelében a következőket mondja róla: „Szorítsd meg nevemben a kezét Lukács Imrének ’A költő Зб5