Géczy Gábor: Magyarország mezőgazdasági területe (Budapest, 1968)
Bevezetés
rendszerű katonai térképlapok, továbbá a terület vízgazdálkodásáról, amihez a Vízügyi Tudományos Kutató Intézet irányításával a vízügyi igazgatóságok szakemberei által járásonként összeállított leírások és 1 : 25 000 méretarányú vízgazdálkodási térképek álltak rendelkezésünkre. Az előbbiekben részletesen tárgyalt előzmények után és az ismertetett munkák nyomán állítottuk össze talajhasznosítási osztályozási rendszerünket, amelynél főként abban tértünk el elődeinktől, hogy a szántóterületek termőképességét és a növények fejlődését befolyásoló természeti tényezők szintetikus jellemzéséhez három növényből képzett növénycsoportot használunk. A szántó művelési ágra kiképzett 21 talaj hasznosítási osztállyal történő jellemzésén kívül osztályonként felsoroljuk mindazokat a növényeket is, amelyeknek termesztése a jellemzett körülmények között sikerrel biztat. Az eltérő tulajdonságú és így különböző jelzőnövénycsoporttal jellemzett területek községenkénti számbavételét alkalmasnak gondoltuk, hogy az utóbbiak területi adatait magába foglaló kataszter segítségével a növénytermelés területi tervezését az eddiginél megalapozottabbá tegyük. Ennek érdekében nem elégedhettünk meg a szántók egyszerű jellemzésével és azzal, hogy felsoroljuk az azokon megtermelhető növényeket. Meg kellett állapítanunk, hogy az egyes talaj hasznosítási osztályok az egyes növények számára milyen mértékben szolgálnak termőhelyül, és az így megállapított termőhelyeken az adottságokhoz alkalmazkodó, tehát megfelelő agrotechnikát feltételezve — szerves- és műtrágyázás nélkül — milyen hozamot (alaphozam) vagyunk képesek több év átlagában elérni. Már az eddigiek alapján is — úgy véljük — levonható az a következtetés, hogy munkánk céljában arra törekedett, hogy a növénytermelés tervezéséhez használható adatok szolgáltatásával a növények országrészenkénti és igazgatásonkénti megosztásához, valamint a hozamtervezéshez hasznos segédeszközül szolgáljon. Talajhasznosítási osztályonként kimutattuk tehát, hogy azok az egyes növények számára hányadrendű termőhelyül szolgálhatnak és azokon több év átlagában milyen hozamok érhetők el. Módot kerestünk arra, hogy az egyes talajhasznosítási osztályok ún. alaphozamait közös nevezőre hozva egy számmal fejezhessük ki a termőképességet. Erre a célra a gabonaegységet (GE) használtuk. Tisztában vagyunk azzal, hogy a GE nem fejezi ki tökéletesen és egyértelműen a különböző növények értékkülönbségét, ennek ellenére mégis ezt találtuk a legalkalmasabbnak. A gabonaegység ellen felhozott ellenérvek rendszerint azt kifogásolják, hogy a különböző növények közös nevezőre hozását nem a legszerencsésebb módon oldja meg, és ezt különösen a rost-és olajos növények, a dohány, gyümölcsös zöldségféléknél hozzák fel. Éppen ezért a szántóföldre vonatkozólag modell-vetésforgóinkat úgy állítottuk össze, hogy abban csak olyan növényeket szerepeltettünk, amelyeknek a keményítőérték alapján történő átszámítása elfogadható. így a vetésforgókat búza, rozs, árpa, zab, kukorica, cukorrépa, burgonya, napraforgó, lucerna, vörös here, silókukorica és a csalamádé növényekből állítottuk össze, vagyis olyanokból, amelyeknek évenkénti vetésterülete országosan az egyszázezer kát. holdat meghaladja. Kivételt képez a napraforgó, mert bár olajtartalmának keményítőértékre történt átszámításának helyességét kifogásolják, de úgy véljük, 20