Gegesi Kiss Pál: A klinikai pszichológia alapjairól (Budapest, 1966)

Második rész

Az ember-mivolt e mindenkori kettősségét csodálatos szépségben jelenítik meg a költők. Az ember-mivolt maradandóságát József Attila* versében élhetjük át talán a legmélyebben: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer Ős szemlélget velem. Látom, amit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk — ők fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem!” Majd véglegesen összefoglalva nyíltan kimondja: „A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör.” Az egyedi emberi életnek egyidejűén jelenlevő kettősségében az elkülönült egyediséget és az emberi „különöst” teljes szépségében viszont Ady Endre** fogalmazta meg, mikor az egyediséget, az egyetlen egyszer létező „elkülönültsé­get”, a „különöst” mint „minden embert” jellemzőt élte át, formálta meg, és adta át élményét nekünk versében. „Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek. Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.” •József Attila: A Dunánál. ** Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének. (Kiemelés tőlem. A szerző.) 31

Next