Genkel' Pavel Aleksandrovič: A növények szárazságtűrése (Budapest, 1951)
III. Fejezet. Egyes xerofitonok vízgazdálkodása
III. FEJEZET EGYES XEROFITONOK VÍZGAZDÁLKODÁSA A xerofitonok és a xeroformizmus kérdése már régen felmerült a botanikai irodalomban, de még mindmáig nem tekinthető teljesen megoldottnak. Fitting (1911), Makszimov (1916), Walter (1926, 1929, 1931), Stocker (1928-a), Seybold (1929), Garder (1931), Vasziljev (1931) Kokina (1935), Kamerling (1914), Wood (1931), Iljin (1916, 1925), Kuzmin (1929, 1930), Bosian (1933), Schratz (1931) és más kutatók munkája eredményeképpen ma már ismerjük a probléma fontosabb vonásait. Mindeme kutatások közös eredményének azt a megállapítást tekinthetjük, hogy a xerofitonok közé igen különböző növénycsoportok tartoznak, amelyek különböző módon növelik ellenállóképességüket a szárazság hatásával szemben. Mielőtt megkezdenők magának a kérdésnek tárgyalását, tisztázzuk a »xerofiton« fogalmat. Itt mindjárt fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ezt a fogalmat nem határozták meg kellőképpen és a különböző szerzők igen eltérő módon magyarázzák. Kamerling (1914), aki külön foglalkozott ezzel a kérdéssel, rámutat arra, hogy a xerofiton fogalomnak először csak botanikai-földrajzi tartalma volt, de fokozatosan anatómiai-élettani tartalmat kapott. A szerző a következőket mondja: »A ,xerofiton, fogalom világos botanikaiföldrajzi értelmét fokozatosan elvesztette, helyette meglehetősen zavaros anatómiai-élettani fogalommá vált.« E megállapítás helyességét Kamerling Wiesner 1889-ben és Jóst 1913-ban tett meghatározására alapítja. Wiesner (1889) a következőképpen jellemezte a xerofitonokat: »Jellegzetes xerofitonok azok a növények, amelyek a legszárazabb talajon igen nagy napmeleg hatása közben nőnek és az igen száraz levegőben való élethez alkalmazkodtak« (82. lap). 6* 83