Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok (Budapest, 1968)
Balassi Bálint
együtt Istenétől kérte eltávoztatni ekkor szerzett, megrendítő verses zsoltárában. Tarsolyában holta után egy befejezetlen művet is találtak, Edmund Campion jezsuita (megh. 1581.) népszerű hitvitázó művének, a Rationes deremnek háromnegyed részig kész fordítását. Roncsolt testét — kívánsága szerint — a hibbei templomba tették örök nyugovóra, szülei mellé, hová néhány hónap múlva öccse, a szintén hősi halált halt Ferenc is követte. A hibbei síi’bolt a korabeli magyar nemesi és polgári közvélemény szerint egy rosszéletű és -hírű, elvetemült „gonosz ember”, javait és tisztességét elherdált, garázda főnemes hamvait fogadta magába. Csupán néhány kortárs és barát volt annak tudatában, hogy aki örökre eltávozott, az a mi nyelvünket a „retorika mézével itatta át és az ékesszólás csúcsára emelte”, és sas volt „az több apró madarak előtt”. Alig negyven esztendőt élt, s e negyven év alatt az emberi lét teljességét sűrítve átélte: egét, purgatóriumát, poklát megjárta. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni . . .” ez Dantétól József Attiláig a legnagyobbak előjoga. Balassi — bár az lett — nem akart „dudás” lenni. Mágnásnak született, főnemesi tudatát és öntudatát utolsó pillanatáig megőrizte. Életének minden hiú, elkeseredett erőfeszítése arra irányult, hogy gazdag főúr legyen és maradjon, le ne csússzék. Egyetlen fönnmaradt portréja is büszke mágnásnak mutatja. Nem elsőrendű festő munkája, mégis a lényeget adja. Alája ezt lehetne írni: XVI. századi magyar főúr díszruhában. A költőre csupán a tollas föveg alatt egy asztalkán fekvő könyv utal. Pompás nemes férfipéldány: a középtermetűnél valamivel magasabb, hollófekete hajú, tiszta nyílt homlokkal, szépen ívelt szemöldökkel, apjáéhoz hasonló hosszú, hajlott orral. Fekete, törökös bajusz alatt az alsó ajak kissé duzzadt, érzéki. A 33 éves főúr arcát még nem szántotta föl a szenvedély és a szenvedés, csak épp megsuhintotta, nőiesen érzéki jelleget kölcsönző mélabúval hintette be. A szép nagy fekete szemek ezt az összbenyomást még csak fokozzák. Mintha Ady Endre szemei néznének reánk. Sugárzik belőlük a test és a lélek szomorúsága. Kezei is beszélnek: finom kezek, hosszú, érzékeny művész újakkal. Balja a kard markolatán, úgy, mintha szép, kívánatos nő karját szorítaná; jobbjának ujjai pedig, a kapitányi pálcát tartva, erőszakosak, miként a zsákmányát fogva tartó, ragadozó karvaly karmai. 606