Grezsa Ferenc (szerk.): Juhász Gyula: Prózai írások, 1918-1922 - Juhász Gyula összes művei 6. (Budapest, 1969)
Jegyzetek
\ ságát nehéz volna csak pártpolitikai küzdelmekhez kapcsolni. Számára a szocializmus új társadalmi tömegvallás, mely új hitet hoz; emberséget, igazságot, tiszta humanizmust (Hiszek). Mégsem pusztán nézője az eseményeknek: cselekvő részese is. Mint a szegedi színházi direktórium vezetője, példaadó népművelő programba kezd, munkáselőadásokat szervez, színházi konferanszokat tart. Polgári radikális modernsége plebejus forradalmisággá mélyül; elindul azon az úton, mely „Ady forradalmától József Attila forradalma felé” vezet. De mivel eszmei-politikai fejlődése a századeleji kurucos ellenzékiségtől és a háborúellenes polgári pacifizmustól indul, érthető, hogy meggyőződésében a filantróp tolsztojanizmus és a más népek önrendelkezési jogával nehezen barátkozó nacionalizmus is jelen van. ,,Teher alatt nő a pálma, az üldözés csak erősíti az erős meggyőződéseket” — ez lehetne a mottója az ellenforradalom alatt Juhász Gyula publicisztikájának. A költő bátran védelmezi a forradalom vívmányait, s — a Szociáldemokrata Párt tagjaként — kitart a munkásság ügye mellett. 1919 bukása ugyan az ő pályáján is visszaesést jelent; miután kitűnt, hogy sem az antant megszállás, sem a szociáldemokrata miniszterek nem biztosítékai a demokratikus kibontakozásnak, s a trianoni békeszerződés elleni tiltakozás elnyomja a szociális elégedetlenség hangját — az ő ellenzékisége is meghátrál, s a formális demokrácia kispolgári illúziókat tápláló, liberális rokonszenvű, konszolidációt és osztálybékét sürgető álláspontjára hull vissza. 1921 elején azonban — amikor a helyi szociáldemokrata pártlap, A Munka dolgozótársa — újból elkötelezi magát a munkásmozgalommal. Követeli a proletariátus jogainak visszaállítását, megbélyegzi a kurzus fajvédő antiszemitizmusát és jelszavas demagógiáját, útjára indítja a magyar munkásosztálv legnagyobb költőjét: József Attilát, védelmébe veszi üldözött baloldali íróinkat, tudósainkat, művészeinket, Babitsot és Móriczot, Szomoryt és Bartókot, a kultúrfölény irredenta eszményével szemben a munkáskultúra és népművelés programját hirdeti meg. Ideológiai cikkeiben ugyan fölsejlenek a Marxot Lassalle-lal párosító ausztromarxizmus és a tolsztojánus, polgári humanizmus színfoltjai, ellenzékisége mégis több, mint a Nyugatmozgalomé: nem polgári, hanem plebejus ellenzékiség már. Ha a forradalmak emlékét védő és az ellenforradalommal csatázó költő szemléletében mégis gyakori a megtorpanás, az elbizonytalanodás, az ellentmondásosság, annak okát tudjuk. A baloldali mozgalom átmeneti hanyatlása, a tényeket meghamisító propaganda és a történelmi helyzet bonyolultsága Juhász Gyulát — aki a Tanácsköztársasághoz is inkább érzelmi alapon, mint eszmei meggondolásokból közeledett, — gyakran megtéveszti. Illúziókat táplál a kurzus liberálisabb jelszavakkal taktikázó csoportjai iránt, s nem egyértelmű a Trianonnal kapcsolatos állásfoglalása sem. Trianonról írott cikkeiben a magyar kultúra klasszikus nagyjainak fölmutatásával tiltakozik a békeszerződés ellen. Legfontosabb nemzeti értékünknek — a fajvédő elfogultsággal szemben — nem a földet, hanem a tudomány és művészet alkotásait tartja. Ezeknek védelmében tehát nemcsak a szomszédnépek államalkotó jogával, hanem a kurzus faji gyűlöletével, elvakult sovinizmusával is szembekerül. Találóan jellemzi e tárgyú írásait Péter László: „Juhász Trianon elleni tiltakozása gyökerében különbözött Horthyékétól. Míg az ellenforradalom képmutató módon a két forradalmat okolta az ország ,feldarabolásáért’, addig Juhász minduntalan hangoztatta, hogy a magyarlakta területek elvesztéséért azok a felelősek, akik Í914-ben háborúba sodorták az országot. Az is igaz, hogy Juhász sem tett különbséget 548