Gunst Péter (szerk.): Mezőgazdaság, agrártudomány, agrártörténet (Budapest, 1979)
Lázár Vilmos emlékezete
a kommunista mozgalomban, amit valahogy szerkesztőinek nevezhetnénk. Sajnálatosan sohasem volt módja arra, hogy egy nagy lapot szerkesszen, vagy egy kiadóvállalat vezetője legyen, nemcsak a külső körülmények hiányoztak hozzá (a párt illegalitásban volt), hanem a mozgalmon belüliek is: nem érettek volna még meg a feltételek egy ilyen típusú szerkesztésre. De adjuk össze a tevékenység adatait: rendszeresen írt a párt lapjaiba (a Társadalmi Szemlébe, a Gondolatba). Egyik magyarországi megbízottja, hűséges társa Gaál Gábornak. Lelke a Világirodalmi Figyelőnek. Szerkesztője a Világkép könyvtárnak, melynek első számaként a már Csehszlovákiába emigrált Madzsar Józsefnek a spanyol polgárháborúról szóló írása jelent meg (E. W. Thompson álnéven), majd Lázár Vilmos Mongóliáról szóló könyve következett (Rátz Kálmán nevén). Ő jelentette meg Sztálin dialektikus és történelmi materializmusról szóló írását Botos Vince néven, s ő látta el adatokkal Károlyi Imrét, a publicisztikai babérokra törő grófot, hogy a kapitalizmus kríziséről szóló könyvében objektív részleteket is adjon a Szovjetunió gazdasági fejlődéséről. Szatmári Sándor egy feljegyzése szerint a Kazohínia eszméjét is mindenekelőtt Lázár Vilmossal, Agárdy Ferenccel és József Attilával beszélte meg. S közben mindenütt ott volt, mindenütt érvelt, mindenütt vitatkozott, mindenütt segített. Volt benne valami átfogó képesség. Olyan ember volt például, akitől szinte teljesen idegen maradt a magyar szellemi életet (gyakran még a baloldali mozgalmat is) olyannyira megfertőző urbánus-népies ellentét. Lázár egyaránt otthon van mindkét táborban is, barátja Zsolt Bélának, Csécsy Imrének, Ignotusnak, de elsők közt érti meg a népi írók jelentőségét és (különösen jó kapcsolatai voltak Erdei Ferenccel és Veres Péterrel). Úgy viselkedett, hogy mindenki tisztelhette benne az egyenes jellemet, a szuverén álláspontot és magatartást. Ha megpróbálom magam elé idézni, milyen ember lehetett ebben az időben, szinte nem azt kell már sajnálnom,( hogy nem tudta megírni memoárjait, hanem inkább, hogy nem róla írtak megemlékezéseket. Milyen furcsa is, hogy ennek a típusnak - mert nem volt egyedül - máig sincs teljes értékű irodalmi ábrázolása. A 40-es években Lázár természetesen tevékenyen részt vett az antifasiszta harcban, majd az ellenállási mozgalomban. Itt is fáradhatatlan és sokoldalú. Azok közé tartozott, akik a legreménytelenebb helyzetben is mindent megtettek a fegyveres ellenállás kibontakozásáért, a párt erőinek koncentrálásáért, az üldözöttek (noha maga is az volt) megmentéséért. Együtt dolgozott Rajk Lászlóval és Donáth Ferenccel, Fehér Lajossal és - különösen közeli munkatársi viszonyban - Aczél Györggyel, 1944 decemberében - bár kitűnő igazolványai voltak - a Gestapo letartóztatta. Szerencsére nem abba a csoportba osztották be, amelyet még az utolsó pillanatban kivittek, hanem átadták a Magyar Számonkérő Széknek. Rövid Margit körúti raboskodás után így került Sopronkőhidára, de - mivel az iratok nem érkeztek vele -december végén szabadlábra helyezték. Pestre indulván, Győrig jutott. Itt találkoztam vele én is először. Magam is ugyanabban a csoportban voltam, a Gestapótól a Margit körútra, a Margit kőrútról Sopronkőhidára jutva ugyanazon okból szabadultam; egy héttel később. Győrbe érve én is elvtársi kapcsolatokat kerestem, s hamarosan rátaláltam Lázár Vilmosra. Volt már némi mozgalmi tapasztalatom, mégis nagy élménnyé vált a vele való megismerkedés. Harminc évvel voltam fiatalabb nála, ismeretségünk mégis hamarosan felvette azt a formát, ami a legszebb férfibarátságokat jellemzi: ösztönös vonzódás a másikhoz, anélkül, hogy ennek szükségszerű érzelmi oldalára egymás között egyszer is kitérnénk. A nyilas uralom utolsó napjait élte; mindenütt karszalagosok, katonák. És Lázár Vilmos, a többszörösen üldözött, rendíthetetlen nyugalommal élte régi életét: kiépítette kapcsolatait a győri mozgalommal, segített, intézkedett, agitált. Vele tartottam, és a vendéglőben, utcán, lakásainkon rengeteget beszélgettünk. Ezekben a beszélgetésekben ismertem meg szellemi magatartásának lényegét. Ami magával ragadott, azt leginkább megvesztegethetetlenségnek 23