Gunst Péter (szerk.): Mezőgazdaság, agrártudomány, agrártörténet (Budapest, 1979)
Lázár Vilmos emlékezete
VITÁNYI IVÁN LÁZÁR VILMOS Invokáció Amikor felkértek arra, hogy Lázár Vilmos válogatott munkái elé írjak bevezetőt* Lázár Vilmosról, az emberről, örültem a feladatnak, de megijedtem nagyságától. Örültem, mert azok közé tartoztam, akik tisztelték, szerették, s mindig úgy érezték, jellemében, magatartásában a magyar kommunista mozgalom egyik legjobb típusát képviseli. De éppen ezért féltem: ezt a könyvet - visszaemlékezéseinek kötetét - Lázárnak magának kellett volna megírnia. Vállalkozott is rá, hozzá is fogott, olyan nagyszerű dolgozatok születtek belőle, mint a Bajcsy-Zsilinszkyről írt, majd József Attiláról kezdett tanulmány, de nem tudta befejezni. Elmúlt 75 éves, amikor meghalt, halála mégis túl korán és hirtelen jött, erejének teljében volt s egy kibontakozó alkotó periódus kezdetén. Az ember ilyenkor először arra gondol, hogy folytatja a visszaemlékezéseket: mi, barátai, annyit ültünk asztalánál, élőszóban hallgatva az elmúlt évtizedek eseményeiről szóló megemlékezéseit, hogy első pillanatban képesnek is tartottam rá magamat. Nem kell mást csinálni, mint leírni, amit tőle hallottam. Újra elolvasva azonban az emlékezések elkészült darabjait, látnom kellett, hogy ez már reménytelen. Hiszen a megirt lapokon nem maga a történet a leginkább érdekes, hanem az, ahogy egy szuverén egyéniség tükrében megjelenik. A cselekmény fonala minduntalan megszakad, s kitérő következik a legkülönfélébb dolgokra, hol egy-egy tudományos diszciplína akkori állására és alkotására, hol egy másik történetre, másik személyiségre, hol valamely társadalmi jelenségre, hol pedig - mintegy lírai betétként - a szerző saját gondolataira, érzéseire. Lázár Vilmos öregkori írásainak ez adja sajátos báját, ez teszi a maga műfajában valódi remekléssé. Ha tehát valamiképpen folytatni akarom Lázár Vilmos torzóban maradt művét, azt kell megírnom hozzá, hogy ki is volt ő maga. Ez is nagyon nehéz feladat, mert bár személyesen sokan ismertük, neve a szélesebb közönség előtt kevéssé vált ismeretessé, s akkor is jobbára mint mezőgazdasági szakemberé vagy mint a „munkásmozgalom régi harcosáé”. Én azonban azt szeretném megmutatni, bebizonyítani, hogy nem egy harcost, egy szakembert vesztettünk benne, hanem egy olyan kiemelkedő, szuverén egyéniséget, aki a század első felének magyar kommunista értelmiségét legjobb vonásaiban reprezentálja. Akik ismerték, tapasztalhatták, hogy egyéniségének sajátos varázsa volt, de azt is érezték, hogy ez valahogy mégsem egyedül az övé, minden idegszálával kötődik ahhoz a magyar munkásmozgalomhoz, amely mellett az 1910-es évek eleje óta hűségesen kitartott. Ezt a sajátos egyéniséget szeretném tehát most bemutatni, hogy azok is értsék, akik személyesen nem ismerhették. Az egyéniség Nem sokkal Lázár Vilmos halála után felkeresett engem a Valóság szerkesztőségében Marosán György. Már tudtam, hogy Lázár Vilmos a Valóság megrendelésére az ő könyvéről írta élete utolsó cikkét, de nem ezért jött. * Eredetileg megjelent Lázár Vilmos: Egy emlékirat lapjaiból c. kötet bevezetéseként. 15