Gunst Péter (szerk.): Mezőgazdaság, agrártudomány, agrártörténet (Budapest, 1979)
Lázár Vilmos emlékezete
mélyre kell tudni behatolni, s nagyon messzi magaslatokra felkapaszkodni, ahonnan minden áttekinthető. Az áttekintésnek, az összefoglalásnak ezt a képességét ismerhetjük fel Lázár Vilmos írásaiban. Ezért tragikus, sajátosan, furcsán, megdöbbentően tragikus, hogy a 75 éves korában bekövetkezett, valóságos újjászületés után váratlan hirtelenséggel, egy hét alatt végzett vele a gyilkos betegség. Pedig amikor halála után átvizsgáltam fennmaradt jegyzeteit, dossziéit, akkor láthattam, milyen filológiai alapossággal készült a Műre, elsősorban a József Attiláról szólóra. Ott őrzött minden cikket, tanulmányt, ami a költő életével foglalkozott, jegyzetekkel látta el, cédulákat készített. Igazi nagy apparátust kezdett felállítani. S hogy valóban újjászületésről van szó, azt jellemének, magatartásának érdekes átalakulása is tanúsítja. Mindig tevékeny és teremtő életet élt, de csak most kezdett berendezkedni a szó teljes értelmében vett alkotásra, életének egyetlen fókusz köré való elrendezésére. S úgy látszik, az alkotás mindig együtt jár valamilyen érzékenységgel. Megjelent cikkei őszinte érdeklődést keltettek, de egyesekben méltatlan vádaskodást ébresztettek. Ő most várta, óhajtotta a sikert, a megértést, s nagyon nehezen vette a támadásokat, ingerült lett, türelmetlen. Milyen jólesett, amikor lapjait Saint-Simon emlékirataihoz hasonlítottuk - rögtön első olvasás után. Milyen jólesett, amikor Kodolányiról való vitájában mellé álltunk. Az ő magatartásában is az tükröződött, hogy az igaz alkotásban mindig van valami védtelenné tevő önlevetkezés: a páncélt eldobván, az ember meztelenné válik. Az öregkori halálban van valami megnyugtató: a természet törvénye kegyesebb arcát mutatja. Lázár Vilmos halálában azonban a kegyetlen természet működött, zsarnoki módon, az emberi törvény számára értelmetlenül. A példázat Így folyt le tehát Lázár Vilmos élete - elejétől végig. Feladatomnak megfelelően megpróbáltam összefoglalni mindent, ami a meg nem írt visszaemlékezések lapjain szerepelhetett volna. De nem csak ezért kellett végigmennünk Lázár Vilmos változatos életének történetén. Az életútnak van egy önmagában való jelentősége is: tipikus élet ez, példája annak, ami a magyar baloldali értelmiségnek a XX. század nagyobbik felében élnie adatott és élnie kellett. Tipikus azért, mert nem volt átlagos, de nem volt egyedülálló sem, rendkívüli volt, de nem mértéktelen. Mintegy példázata volt tehát egy generáció életének. Mit mutat fel ez a példázat ? Azt, hogy egy hosszú életet is tisztességgel végig lehet verekedni, hogy a legnehezebb helyzetben is helyt lehet állni. Nem volt könnyű út a Lázár Vilmosé. Olyan korokat élt végig, amelyekben a történelem többször is összezavarodott, stabilnak hirdetett és hitt értékrendszerek omlottak össze, s addig megvetett értékek kerültek a helyükbe. S ez a dialektika a kommunista mozgalmat sem kímélte. Sőt bizonyos szempontból nézve jelentkezése éppen itt volt a legmegrázóbb, mivel a szocializmusnak éppen az volt egyik legnagyobb vonzóereje, hogy az értékek relativitásával szemben szilárd világképet ígért. Sokan túlságosan egyszerűnek hitték a dolgot, s egy olyan vulgarizált értékrendszert fogadtak el szocialista világnézet címén, amit elég egyszer választani, utána már csak követni szükséges. Akik ezt vélték szocializmusnak, védtelenné váltak a realitással szemben, s amikor új és új helyzet alakult ki, nem voltak képesek választani, a hibák és a csalódások rossz alternatívarendszerében mozogtak. Nem értették meg, hogy adekvát világkép és értékrendszer a XX. században nem alapulhat leegyszerűsítésen, csak a problémákkal való szembenézésen, a maguk bonyolultságában. 29