H. Balázs Éva - Fügedi Erik - Maksay Zoltán (szerk.): Mályusz Elemér emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok (Budapest, 1984)
Engel Pál: A szegedi eskü és a váradi béke. Adalék az 1444. év esetménytörénetéhez
násokat elevenítsük fel, minden idők egyik legnagyobb katonai géniusza volt, aki belső lelki kényszertől hajtva egész életét, vagyonát és tehetségét önzetlenül a török elleni harcnak szentelte. Míg az ország más főemberei önös érdekeiket hajszolva egymással torzsalkodtak, addig Hunyadi magára hagyatva, saját erejéből és költségén védelmezte az országot, mert egyedül ő látta tisztán, hogy az oszmán hódítás nemcsak a magyar államot, hanem az egész kereszténységet is pusztulással fenyegeti. A hős fáradozásait, amint az a mesében illő is, siker kísérte. Legyőzve közönyt, irigykedést és temérdek árulást, végül is diadalmaskodott, és győzelmeivel több mint fél évszázadra elriasztotta a hódítókat az ország határairól.2 A XV. századi magyar, sőt kelet-európai történelem egyik főszereplője tehát félig-meddig mitikus alakként élt és él nagyrészt ma is mind a közvéleményben, mind a szűkebb szakmai világ tudatában. Mondanunk sem kell, milyen kevéssé segíti elő ez a körülmény a korszak eseményeinek megértését. A tudományos kutatás Magyarországon hosszú időn át csak olyan kérdésekre irányult, amelyek megválaszolása valamiképpen Hunyadi nagyságát igazolhatta, és óvatosan elkerülte mindazokat, amelyek erre nem látszottak alkalmasaknak. így ezután természetes, hogy ez a témakijelölés eleve nagymértékben befolyásolta mindenfajta kutatás eredményét. A korszak jobb megismerésének igénye és lehetőségei csak az utolsó negyedszázadban születtek meg. Magyarországon tudomásom szerint Mályusz Elemér vette magának elsőként a bátorságot, hogy Hunyadi tevékenységének egy fejezetét: 1452 utáni belpolitikáját bíráló megjegyzésekkel illesse.3 Akkoriban, a Hunyadi-kultusz virágzásának tetőpontján, ez a gondolat önmagában „szenzációként” hatott, még egy páratlanul forrás- és gondolatgazdag tanulmány szerény fejezeteként is. Azóta nagyot léptünk előre, ha nem is a Hunyadi-kérdés kutatásában, de a „nemzeti” múlthoz fűződő előítéletek megismerésében.4 így az is kezd felsejleni, hogy az a korábbi felfogás, amelyet tudományunk Hunyadi történelmi szerepéről vallott, egy sajátos társadalmi attitűd következménye; része annak az illúziórendszernek, amelyet a magyar nemesség, ez a jellegzetesen kelet-európai társadalmi képződmény alakított ki a saját múltjáról és nevezett a magyar nemzet történetének. Ezek az illúziók, nemegyszer vélt tényékhez kapcsolódva, ma is tovább élnek a nemzeti tudat időszerűtlenné vált elemeiként, és lebontásuk történeti kutatásunknak talán a legaktuálisabb feladata. Az alábbi dolgozat ehhez kíván egy adalékkal hozzájárulni. Illúzióinknak a forrása, ezt lehet tapasztalni, a leggyakrabban politikai történetünk hiányos ismerete. Nemegyszer hallottuk ugyan, hogy „eseménytörténetünk” feldolgozását a „polgári” történetírás már elvégezte, de ez, tud-2 Vö. Elekes Lajos: Hunyadi. Bp. 1952, 481., 108., 124., stb. Szimptomatikus, hogy Hunyadi jellemrajzához mind a tudományos, mind a népszerű feldolgozások a legszívesebben a leginkább elfogult forrásból, Bonfiniból merítenek. 3 Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában. Sz, 1957,46-123., 529-602. Kutatásait újabban felhasználta egy árnyaltabb Hunyadi-portré felvázolásához Teke Zsuzsaru\&:HunyadiJános és kora. Bp. 1980. 4 Vö. Szűcs Jenő:Nemzet és történelem. Bp. 1974, 37., 94. skk., 131. skk. 78