Hagyomány és újítás. Tanulmányok a XX. századi világirodalom történetéből (Budapest, 1966)
Illés László: Régi viták az avantgarde-ról
tét alkalmazták. Azokban az országokban, ahol Lukács a felszabadulás utáni években a marxista irodalomelmélettel ismerkedő értelmiség előtt nagy tekintélynek örvendett, a csupán részleges kritika okán erős nyomai találhatók még ma is a lukácsi realizmus-koncepciónak oly értelmében is, hogy az irodalom és az irodalomelmélet még mindig nem tudott megszabadulni a korszerűségéért folyó harcban az avantgardizmustól való félelem lidércnyomása alól. A formális szempontok alapján, figyelmen kívül hagyták a döntő, eszmei vonásokat, egy kalap alá vették a kommunista alkotóművészeknél kibontakozott avantgardizmust a szintén létező, valóban veszélyt jelentő polgári szellemű dekadens és morbid avantgarde-dal, s ezzel visszautasították a fejlődő, utat kereső fiatal szocialista művészetet (amely egyébként nagyon jól meg tudja becsülni az értékes hagyományokat) kizárólag a múlt század ízléséhez. Ez a korlátozás a pozitív eszmei erőket is lefojtja. Hogy mik voltak ennek a felfogásnak politikai alapjai, s hogy milyen utakon alakult ki ez a szemlélet, megkíséreltem megvilágítani. Meggyőződésem, hogy a Majakovszkijtól József Attilán át Brechtig és Aragonig húzódó szocialista avantgarde (és még mennyi nevet lehetne felsorolni, napjainkig terjedően) művészete magaslatára nem úgy jutott el, hogy „téves kerülőutak” után egy késői ponton „megtért” a hagyományos realista kifejezési módhoz, s így lett szocialista realistává; hanem azáltal, hogy az efemer sallangot elhagyva, de a művészet lelkét jelentő nyugtalan lobogás korai eredményeit megőrizve olvasztotta ki érett kora termését a történelmileg szükségszerűen meghiggadó irodalmi, művészi közegben, s jutott el ezáltal egy klasszikus szintézishez, a szocialista realizmushoz. Talán az elfogultak számára is, akik a dialektikát a vagy-vagy logikájával szeretik felcserélni, világossá vált az elmondottakból, hogy itt nem általában az avantgarde rehabilitálására törekedtünk. A modern kifejezési formák — kizárva e körből a szélsőséges antihumanista absztrakciót — korunk általános stílusának, ízlésének fontos és lényeges elemei, amelyek — lehetséges — úgy jutnak végleges uralomra, hogy bonyolult folyamatokon át sok elemét felveszik és beolvasztják a szintén „teljes jogú” hagyományosabb realizmusnak. A gondolatiság és az ízes életgazdagság alakul itt. E dolgozat nem tűzte ki feladatul a dekadens avantgarde bírálatát; célom kizárólag az volt, hogy felmentsem a múltat illetően a modernségre törő kommunista művészetet a formalizmus, a dekadencia, az „ál-avantgarde” vádja alól, megszabadítsam egy traumától; megmutatván, hogy a sérülés — ha kommunista teoretikusok okozták is —, lényegében a konzervatív, polgári ízlés szülötte volt. Még valamit azonban meg kell jegyeznünk. Amidőn igazságtalannak tartjuk az egykori proletárirodalom kísérletező kedvével szemben megnyilvánult ellenérzéseket, ugyanakkor nem 44