Hajdú Gyula: Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon (Budapest, 1959)
M
Magyar 317 Magyar amelyek a délszláv népek, valamint az ekkor megszilárduló román államok, fejedelemségek érdekeit sértették. Károly Róbert a Szörényi bánság ügyében ellentétbe került Havaselve fejedelmével, Basarabával, akivel szemben fegyveres vállalkozása kudarcot vallott (1330). I. Lajos a másik román állam, Moldva felé folytatta erőszakos térítő tevékenységét, még nagyobb súllyal a délszlávok területén, ahol a szerbek, bolgárok hódoltatásáni törekedett. E balkáni vállalkozások az itáliai hadjáratok megalapozására is szolgáltak. A három nápolyi hadjárat (1347, 1349, 1350) egyetlen pozitívuma a diplomáciai módszerek fejlődése volt. Egyébként károkat okozott az olasz népnek és irreális célok felé vitte a magyar állam külpolitikáját is, nem beszélve arról, hogy az idegen földek kifosztása megerősítette azt az úri réteget, mely az Anjouk után hosszú időre meg tudta bénítani a királyi hatalmat és az állam külső ütőképességét. Nem minősíthetők viszont negatívnak a Velencével a dalmát városok birtokáért folytatott küzdelmek. A két háborút lezáró békekötések (az 1358-as zárai és az 1381-es torinói) biztosították Magyarország számára a dalmát tengerpartot, egyben az első ilyen természetű államközi szerződések voltak a magyar diplomácia történetében. Más természetűek, de még inkább úttörő jelentőségűek voltak az Anjouknak a cseh és a lengyel királyokkal megkötött, a három ország együttműködését biztosító szerződései, melyek a középkori magyar külpolitika legelőremutatóbb mozzanatai közé tartoznak. Károly Robert gazdaságpolitikájának talajából szervesen nőtt ki a két szomszédos szláv országhoz való közeledés, elsősorban a közös ellenféllel, az osztrák hercegséggel, illetve a bécsi árumegállapító joggal szemben. Károly Róbert vállalta a cseh—lengyel viszályok elsimítását, a két fél közti közvetítést. Ennek eredménye volt az 1335-ös visegrádi találkozó János cseh király, Nagy Kázmér lengyel király és Károly Róbert között. Itt mindenekelőtt a cseh—lengyel viszonyt rendezték, a cseh király lemondott a lengyel trónigényről, Kázmér viszont Sziléziáról. Ezután magyar—cseh közvetítéssel a német lovagrend és Lengyelország közti ellentéteket rendezték, majd sor került a háromoldalú, cseh—lengyel—magyar gazdasági szövetség megkötésére, mely védekezésül Bécs árumegállapító joga, privilégiumai ellen meghúzta az északi irányú új kereskedelmi útvonalat, Brnot és Budát kereskedelmi kiváltságokkal látta el, és valutaegységet teremtett a három ország között. A visegrádi kongresszus határozatainak megfelelően már a következő évben egységes fegyveres fellépés jött létre az osztrák hercegekkel szemben. 1339-ben létrejött a lengyel trón örökléséről szóló szerződés, melynek alapján 1370-ben I. Lajost lengyel királlyá koronázták. A lengyel fejlődésre nem járt előnnyel az a perszonális unió, mégis irányában, körvonalaiban jelzi az együttműködés helyes útját, melyet a történelem a szomszédos országok, köztük Magyarország számára is kijelölt. A közép-keleteurópai erőtömörítést még szükségesebbé tette a Zsigmond uralma idején (1387—1437) elemi erővel jelentkező török veszély. Különösen az 1396-os nagy nikápolyi vereség óta az ország ki volt téve a közvetlen török támadásoknak, és ezeket eredményesen visszautasítani csupán a leginkább érdekelt balkáni népekkel való szoros együttműködés útján volt lehetséges. Ehelyett Zsigmond mint ütközőállamokat akarta felhasználni e területeket, és különösen Bosznia ellen hóditó lépéseket tett, az Anjouk módján gyengítve a délszláv ellenállás erőit. Ugyanakkor nem követte elődei pozitív közép-európai politikájának irányvonalát, a cseh—magyar—lengyel együttműködést feláldozta német birodalmi aspirációinak. Csehországot a huszitizmus leverésével tönkretette, s ezzel előkészítette Közép-Kelet-Európa végleges kiszolgáltatottságát a német hatalmi törekvéseknek. Tőle indult ki a magyar külpolitika összefonódása a német birodalmi hatalmi érdekek kusza szövedékével, aminek a feudális anarchia uralma esetén szükségszerűen kellett а XVI. század eleji Habsburg trónfogialáshoz és következményeihez vezetni. A ligák visszaszorítása és a központosító politika érvényesítése nemcsak a belső haladás érdekeit szolgálta а XV. században, hanem az önálló és honvédő külpolitika lehetőségét is ez adta meg. Fényesen igazolta ezt a két Hunyadi példája. A magyarországi urak többsége is a Jagelló ház mellett foglalt állast, amikor a török elleni hathatós védekezés érdekében 1440-ben I. Ulászlót választotta királyul. De ekkor már jelentékeny Habsburg-párt működött az országban, mely a hataloméhes III. Frigyes császár hódító törekvéseinek egyengette útját. A Drang nach Osten a török elleni elkeseredett küzdelmek idején sem szünetelt, és Hunyadi Jánosnak is fegyverrel kellett nyugvásra kényszeríteni az agresszív nyugati szomszédot, aki német-római császár lett. A pápaság, Velence és a nápolyi királyság legfeljebb szavakban adtak segítséget a török elleni harchoz. Ilyen körülmények között a népre támaszkodva és a szomszédos országok népeinek segítségét felhasználva tudhatta Hunyadi János 1442-ben (gyulafehérvári, jalomicai győzelmek) végrehajtani azt a fordulatot a török háborúk történetében, mely a támadó védekezés révén megadta a lehetőséget a török kiűzésére is. Ezt elősegítő nemzetközi erők hiányában a legfontosabb külső segítség a balkáni népek függetlenségi vágya és harckészsége maradt, ami lehetővé tette a nagyszerű 1443-as hosszú hadjárat sikereit. A magyar diplomácia nem tudta követni e győzelmeket, és a pápai befolyásnak engedve elkövette a hibát, a szegedi béke elsietett felbontását, mely a várnai vereséghez vezetett (1444). Vitéz János diplomáciai tevékenysége emelkedik ekkor ki, főleg Hunyadi kormányzósága idején és után. Ekkor került sor a balkáni országokkal kötött államközi szerződésekre is, melyek közül legfontosabb a bosnyák fejedelemmel kötött 1449-es dobori egyezmény a közös ellenség ellen, majd ezt követték a moldvai és szerb fejedelmekkel történt megegyezések. Az albán Szkander béggel állandó összeköttetésben volt Hunyadi. Ám a rigómezei vereség után megerősödő bárói ellenzék megkötötte a nagy hadvezér kezét, akinek már nem adatott meg a török kiűzése. Hatalmas kárpótlás volt ezért a világraszóló nándorfehérvári (belgrádi) diadal 1456- ban. Hunyadi Mátyás külpolitikájából hiányzott apjának déli orientációja. Hogy megvolt benne a készség a török elleni küzdelemre, azt mutatja Jajca bevétele 1463-ban és Szabács megvívása 1476-ban. Amikor azonban kibontakozhattak központosítási törekvései és hatalmát belül a bárók visszaszorításával, kifelé pedig III. Frigyes visszautasításával megszilárdította, külpolitikájának fővonala visszatér az Anjouk cseh—lengyel koncepciójához. Tartalmilag abban tért el attól, hogy a szomszédos országok összefogására magyar hegemónia megteremtésével törekedett, ami szembe állította az ugyancsak haladó cseh (Podjebrád) és lengyel (IV. Kázmér) központosítással, valamint Podjebrúd halála után szorosabbá váló cseh—lengyel kapcsolatok érdekeivel. Amikor Mátyás fegyveres harcba kezdett a Jagelló dinasztia ellen a cseh trónért, a régi Hunyadi-féle külpolitikai irány képviselői, élükön Vitéz Jánossal, lengyel támogatással, összeesküvést szőttek a király ellen (1471). Ha ez nem is hozott változást a mintegy évtizedig tartó (1478, olmützi béke) cseh háborúban, mégis Mátyás ogvre inkább közeledett a megegyezéses álláspont felé, amit elsősorban azzal lehet magyarázni, hogy III. Frigyes kihasználta a keleti szomszédai közti ellentéteket, és fő mozgatója lett a Magyarország elleni kísérleteknek. A 70-es években nagyszerű