Horváth Iván - Veres András (szerk.): Ismétlődés a művészetben - Opus - irodalomelméleti tanulmányok 5. (Budapest, 1980)
Az ismétlődés-ismétlés történetfilozófiai és esztétikai megközelítése
mást, amiben egyikük gazdagodást, abban másikuk szegényedést eredményez és viszont. Az uralkodó jelleg azonban sosem tételez föl kizárólagosságot. Az egyértelműen osztó kételemű ritmusba beszüremkedik a háromelemű összetevő ritmus, a zeneszerző időnként triolákkal dolgozik, kitartott hangot (fermata), lassítást (ritartando) ír elő, hemiolát használ, azaz a ritmust tőle lényegesen eltérő ütemben írja át (például két 3/4-es ritmust három 2/4-es ütemként tüntet fel), vagy pontozott ritmust alkalmaz. Az is elképzelhető, hogy hagyományt újít fel, például a gaillarda („vidám”) nevű régi ugrótánc háromelemű ritmusát, melyet különösen a 16-18. század angol zeneszerzői kedveltek. Egykorú magyar megfelelőjeként Tinódi Egervár Summáját vagy Kecskeméti Vég Mihály zsoltárát szokás említeni: 1 Mi-ko-ron Da-vid nagy bu-sul-tá-ban A későbbi korok szerzői előszeretettel folyamodtak ehhez az alapképlethez: Mozart a Don Giovanni második felvonásában, Zerlinának az első jelenet végén elhangzó C-dúr áriájában („Vedrai, carino, se sei buonino”), József Attüa Mikor az uccán átment a kedves. . . kezdetű versében viszonylag tiszta, Ady Ének a porban, A föl-földobott kő, Fajtáddal együtt átkozlak című költeményében, József Attila a Hazám negyedik szonettjének második szakaszában és a Karóval jöttél .. elején erősen bonyolított formában valósította meg a gaillarda alapképletét.1,8 Ha megállja a helyét a ritmusról adott jellemzésünk, akkor igen könnyű felfogni az ilyen kísérletek célját. Nagy esztétikai hatású művet csak olyan szerző teremthet, aki a jelrendszer újjáalkotására törekszik. Szűkebb értelemben: a ritmus állandóan elhasználódik, formulává kopik, a feszültség csak aszimmetriával biztosítható. A felosztó ritmus kimerülésének jelei a 19. század elején mutatkoztak meg válságtünetként, körülbelül egyidőben az irodalomban és a zenében. A romantikus költők szétfeszítették a klasszicista verselés kereteit, megszüntették a mondat és a sorvég kötelező egybeesését. Magyarországon 118 118 L. Szabolcsi Bence: József Attila „dallamai”, 1955. In: i.m. 185-189.; Vaigyas Lajos: Magyar vers - magyar nyelv. Bp. 1966. 80-81. 146