Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus - Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata (Budapest, 1988)
II. A Hunyadiak magyar humanizmusa
48 A HUNYADIAK копа, Vitéz, a kancellár. Arra bízta fiai sorsát is, mikor az, betegségéről értesülvén, Zimonyba sietett, halálos ágyához. Lehetetlen volt legalább vázlatosan fel nem idéznünk e nagyszerű pálya körvonalait és belső értelmét. A legigazibb renaissance-pályafutás volt az, a teljes ismeretlenségből az európai hírnév ormaira; nem öröklött, hanem egyéni célkitűzéssel; nem családi hagyományok továbbható erejéből, hanem családi jövendőt formáló sugallatból; nem ősi nemzeti ösztönökből, hanem a lángelme saját akaratából, az egyéniség önállóságával, eredeti, ősforrás-szerű önhatalmával. A nagy egyéniség e lenyűgöző tüneménye már messze innen van a középkoron s nemcsak szerves belső egységével, hanem sajátgyökerű' ségével is élesen elválik renaissance-előkészítő elődjétől, Zsigmondtól, ki elvesztett családi ereklyét nyert vissza, öröklött őszszeköttetések segítségével, a császári koronában s magával együtt annak fényében sütkéreztette meg nemzetét. De a mi nagy Hunyadink jellemképe az olasz renaissancefejedelmekétől is különbözik. Bár ott tanulta a condottiere-mesterséget, hiányzik belőle minden kalandor vonás, hiú önérdek és öncélú becsvágy. Erkölcsi magasrendűsége mindennemű korlátolt önzésen fölülemeli. Növeli vagyonát és hatalmát, túl a királyén: de nem él vele királya ellen. Ligába áll kisebb-nagyobb, egykorú renaissance-kiskirályokkal, Garaiak-, Üjlakiak-, Cilleiekkel, de a gyermek-király hazahozatalának s nyugodt uralmának biztosítására. Egy időben egy olasz fejedelemnek ajánlja fel a trónt, de a török „finalis destructiója" reményében. Afféle kiskirályokkal — csupa kalandos renaissance-pálya — tele volt az ország Hunyadi korában. Az ő önzetlen hűségéig egyik sem tudott felmagasztosulni. Nagy egyénisége nem ismerte a hatalom önkényét és szeszélyeit. Voltak személyfölötti eszményei: vallása, hazája, s egész életét azoknak áldozta. A nagy közösségektől nem különítette el magát, hanem mintegy beléjük