Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Budapest, 1951)
VII. Egyéni formakeresések Petőfi és Arany János után
177 a mesterkélt, nehéz «mesterszonett»-tel is sikeresen próbálkozott. Aránylag sok a két- és háromsoros strófája ; a «nagy strófát» nem erőltette. Hogy a megkötöttség nem volt ellenére, mutatják elég szép számú antik idomú versei. Nemzeti formáinkat inkább kedvelte, mint említett társai, s különösen jó ritmusérzékkel művelte azokat a játékosabb változatokat, melyekben különnemű magyar sorok fognak össze egy harmonikus strófa-dallam létesítésére. írt, mint társai, szabadsorú és szabadverseket is és, kivételkép, több olyat, melynek ritmusnemét nem tudjuk teljes biztossággal megállapítani. Rímelése keresetlen, de általában tiszta; alig enged a rímnek oly gondolatsugalló elsőséget, mint Babits vagy Kosztolányi; bár van eset arra is. A rímhelyezésben van néhány ritkább változata. Általában azt mondhatni róla, hogy sem forma által, sem formátlansággal feltűnni nem akar. A koráig kiképzett formákat szabadon s nem egyhangú válogatással kezeli. Olykori kieséseit a felvett formából inkább fesztelen nemtörődés magyarázza, mintsem formazavarás szándéka. Ahogy költői nyelvébe is — «mintha mindegy volna» — egész nonchalance-szal vegyít prózai kiszólást: «Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel: Fene, aki megeszi!» (Bosszúság). Mindössze egyik Töredékében («Már azt gondolom bánatomra») használ következetesen jassz-szavakat (palik, hekusok, zöldfülűek, haverok). Neki egyaránt természetes a művészi, meg a faragatlan, az iskolásán szabályos, meg a spontánul formátlan, s ez a magát semmihez hozzá nem kötő ízlés — mondhatni talán : az ízlés fumigálása is — különbözteti meg társainak némely akart, cégéres egyoldalúságaitól. (I,. még a Függelékben). 12 Horváth: Rendszeres magyar verstan