Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Budapest, 1951)
IV. Jövevény formáink
104 /о/tevéd« (Vörösmarty) ; »A hó, a holt föld téli szemfedője« — »E szív, e felek« — »Mint tiszta, hó a téli rózsaszálon« — »Hogy engem e'les, égő körmeikkel« — »Vagy összetépett lelkem rongyai« — »S öledben ím e csókkal meghalok« (Petőfi) ; »És a/vonaglik róna, völgy, halom« — »Az o'ra lüktet lassú Sercegéssel« (Arany) ; »És újra csendes, holdas este lett« — »Ki messze, messze vagy« — »Csak vissza, vissza, dél szigetje vár« (Tompa) ; »Mint hosszú téli éjjelen« (Vajda J.) ; »A tél, a hó, a fagy« (Kozma Andor) ; »A jajszót, sírást, közte hitveséét« (Vargha Gyula) ; »Csak egy napig fáj minden fájás« — »Jaj, hogy ha öena lesz belőlem« — »Ha szívem bomlott, bús malom« — »De addig sírva, kínban, mitse várva« (Ady) ; »A föld felé, a rög felé, A biztos, biztos sír elé« — »0 messzi dombok őszi szőkesége! Égy nemzet búja ül e dombokon. Óh esti lombok vak feketesége! Egy nemzet bú ja csügg e lombokon« (Tóth Árpád) ; »Az út felé, hol kényes, büszke fák, A szépség fái zúgnak át a kertem — Ó, jaj nekünk, hogy így van immár mindig« (József Attila) ; »S lelkemben máris összeáll A rím, a vers, a kép, a táj« (Reményik). Némi kis verstani készültséggel a fogékony ritmusérzék kedvezőtlenebb hangsúlyelosztódás esetén is megérzi a jámbusi lejtést. De olyankor meg éppen értelmetlen erőszaknak tűnnék fel lemetszeni az első szótagot, mely pedig a mi beszédünkben hangsúlyt kíván : »(Böl-)esőd az, s majdan sírod is«. Hasonlóképp vagyunk az anapaestussal is : »Még nyílnak a völgyben a kerti virágok«. Petőfi e költeményének alig van néhány sora, mely ne hangsúlytalan szótaggal kezdődnék, s ne azzal szuggerálna tehát alulról induló, emelkedő lejtést, ellenállhatatlanul. Az idézett sorból a Még-et lemetszeni egyértelmű volna a valójában már elindított emelkedő ritmus elgáncsolásával. Ily sorból pedig, mint »Tetején, lobogos hadi kopja« a hangsúlyos szókezdet (Te-) erőszakkal sem volna a sor egészéből kiszakítható. Ily ütemelőzőt sem zenénk, sem versidomunk nem ismer, s idegen versrendszerre alkalmazva is üres fikciónak érezzük azt. — Van azonban a nyugati versrendszerben oly nem koholt, hanem igazi ütemelőző, melyről a magyar ritmusérzék is tudomást vesz. Oly ütemcsonk <ez a sor kezdetén, mely a megelőző sor végén félbenmaradt ütemrésszel tartozik össze, azt folytatja s egészíti ki teljes ütemmé. Példát mindjárt találni fogunk rá. Daktylusi rímes képletekkel költőink aránylag ritkán éltek. Nevezetesebb költeményeinkben az egy Tetemre hívás-on kívül — mely változatosan s nagy szabadsággal kezeli — alig található («A radzxmyi sötét erdőben Halva találták В ár ez.i Benőt«). Kisfaludy Károlynak van egy következetesen daktylusi lejtésű rövid dala