Illés László - József Farkas (szerk.): „Az Újnak tenni hitet”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből V. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1977)
Szabolcsi Miklós: Az Októberi Forradalom és a magyar irodalom
amely gátolta a haladó mozgalmakat, de amely alkalmas lehetett bizonyos helyzetekben (mint a németellenes függetlenségi harc esetén) arra is, hogy a haladást segítse. Mindebből érthető a „magyar nemzeti”, a nacionalista, a soviniszta tudati elemek nagy súlya, olykor túlsúlya az irodalmi fejlődésben. Figyelmeztetőül arra is, hogy a nemzeti kérdés megoldatlansága összezilálja az osztályharc frontjait. A nemzeti kérdésnek ez a felemás, sajátos, akadályozó és lendítő, színező jelenléte az egész korszak egyik legjellegzetesebb vonása. Jelenti azt, hogy irodalom, művészet sajátos nemzeti formákban akarja magát kifejezni, hogy a nemzeti hagyománynak, nemzeti érzésnek megnő a jelentősége, jelenti azt is, hogy a haladó gondolat is olykor pusztán nemzeti formába öltözik. Ezért kell a korszak vizsgálatában a jelenségeket gondosan megkülönböztetnünk, mert előfordul, hogy a nemzeti látszatában, vagy a nemzeti keresésének külső burka mögött forradalmi indulatok feszengenék. A korszak és ennélfogva az irodalom egyik belső jellegzetessége a kívánt és reális közti feszültség, szakadék. A helyzetet forradalmi, társadalmi ellentétek feszítik, a kérdések döntésre érettek, de erős az uralkodó osztály erőszakgépezete, és főleg olykor túl passzívak a néptömegek, félelem béklyózza őket, a hárommillió koldus nagy tömege — „kik daccal s tehetetlenül remegnek” — tehetetlen dühvei él a mélyben. Az értelmiség és ezért az irodalom egy része is tettvágy és cselekedni nem tudás végletei között hányódik. Mindez magyarázza, hogy — mint különben más országokban is — az irodalomban éppen a haladó erőknek s haladó íróknak egyik fő kérdése a helykeresés, a hovatartozás. Ha tetszik, értelmiségi önvizsgálat ez, de ha tetszik: belső szükséglet is cselekvésre, együtthaladásra, aktivitásra. Újfajta, új társadalmi rétegekből jött művészek is seregestül tűnnek fel e korban. Már a század elején akad néhány szegényparaszt vagy munkássorból jött autodidakta író, aki élményvilágának egész mélységét és keserűségét hozza magával, de az irodalmi folyamat vezetői, hangadói, az irodalom jellegének megadói még nem ők. Az 1919-es forradalom földindulása kellett ahhoz, hogy seregestül kerüljenek felszínre a népi tehetségek — a munkásság, de főleg a mezőgazdasági munkásság, szegényparasztság, kisbirtokos parasztság soraiból igen sok tehetség érkezett, akik mélyen rejlő indulatokat és a valóság eddig ismeretlen tájait hozták az irodalomba. A kispolgári rétegek számszerű és hatalmi megnövekedése magával hozta a kispolgárságból jött írók számának növekedését is. Népi származás, mélységből jövés és haladó világnézet persze önmagától nem esett egybe ; az ellentmondások, olykor tragikus összeütközések nem egy példáját nyújtotta a kor; a népből jöttékre az illyési epigramma igazsága állt. De bizonyos, hogy pusztán az irodalom felől nézve is, témáknak, élményeknek a magyar irodalomban eddig még meg nem szólaltatott sorát hozták magukkal, s szólaltatták meg; s amikor azután a mélyből jöttséggel tudatosság, gondolkodó, rendszerező agy párosult s haladó eszmék, akkor hatalmas lírai és prózai kompozíciók születhettek. Mély ellentéteket áthidaló, a valóság objektív ellentmondásaira alapuló, nehezen kiküzdött cselekvési lehetőség, az ellentmondásokat is tudomásul vevő, azökat átvilágító marxista világnézet, a diszharmóniákon is épülő harmónia — talán ez a korszak magyar irodalmának és általában szellemi életének egyik legjellegzetesebb modellje. A magyar szocialista irodalom központi alakjának ezért is József Attilát érezzük ma, iránymutató műnek az ő művét, benne testesül meg legerőteljesebben a korszak minden fő tendenciája. 14