Illés László - József Farkas (szerk.): „Az Újnak tenni hitet”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből V. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1977)
Sőtér István: Szocialista irodalmunk a világirodalomban
Mit észlelt, mire adott visszhangot a szocialista magyar irodalom a világirodalmaknak ezekből a változásaiból? Mit fogadott magába, mit hasonított át belőlük? Ezekre a kérdésekre a magyar költészet adhatja a legvilágosabb feleleteket, s ami a szocialista magyar költészetben érvényes, az többé-kevésbé a többi műfajra is áll. * A felszabadulás utáni magyar, szocialista költészet nem kapcsolódott eléggé József Attilához, hanem inkább az 1945 előtti évtized általános költészeti törekvéseihez. Az 1930-as évek költészete az avantgarde szakasz után a kötött, zárt formákhoz tért vissza, „első látásra” kiderülő értelmet és tartalmat adott a versnek, s a költészet hitelét annak konkrétságában látta. 1945 után alakul ki egy új költészeti korszak, már az 1948-ig eltelő három esztendőben, mely vállalkozásaival, felpezsdülő munkakedvével, reményeivel maga is külön korszaknak tekinthető, új irodalmunk egyik legszebb, legtöbbet Ígérő epizódjának. Ekkor támad fel a magyar költészetben az az újítási kedv, mely igazán az ötvenes évek végétől kezdve bontakozik ki. Az ötvenes évek kezdetének költészeti eszményei a világos, egyszerű formáknak, sőt a népköltészeti hagyományoknak kedveznek, tematikájuk pedig a szocializmus felépítésének lelkületét túlságosan is direkt, leegyszerűsített vetületben foglalja magába. Petőfit választja „lobogóul” ez a korszak, de valójában az 1930-as évek népi költészetének hangnemét viszi tovább. Ebből a korból azok műve bizonyult maradandónak, akik a szocializmus problematikáját személyes-lírai vonatkozásában tudták megragadni. Az ő műveikben az ötvenes évtized derekán már megszületik az a valódi, elmélyült, szocialista líra, melyre az új társadalomnak valóban szüksége van. Az ötvenes évek végén, majd végig, a hatvanasakban fellépő új költőnemzedékek eltávolodnak az évtized elejének túlságosan rutinossá vált formáitól. Ebben a helyzetben válik időszerűvé a világköltészet új vívmányainak áthasonítása, a XX. század költészeti forradalmába kapcsolódás. Ez a folyamat egyazon költészeti korszak több nemzedékének műveiben valósul meg — és az új költőiségnek ezt a megteremtését nem lenne helyes akár az egyik, akár a rhásik nemzedék művének tekintenünk, hiszen egy-egy nemzedék működése igen ritkán esik csak egybe valamely költészeti korszakkal. Az ötvenes évek végén megkezdődött átalakulás mostanában zárul le, az újonnan fellépett, rendkívül figyelmet érdemlő fiatal költők alkotásaiban. * Mindez azt jelenti, hogy a szocialista magyar költészet — és általában az irodalom — magáévá tette, áthasonította a mai világköltészet vívmányait, melyeknek kiküzdésében Aragonnak, Éluardnak, Némádnak és általában a haladó, a forradalmi költészetnek oly döntő része volt. Az ötvenes évek elejének bátortalanabb, szokványosabb költői kifejezésmódja végképp átadta helyét egy olyan költőiségnek, mely a világköltészettel egyazon nyelven beszél, s a magyar költészet sajátosságait, forradalmi és nemzeti hagyományait is magában foglalja. A magyar költészet egészének — és ezen belül is a szocialista fogantatású lírának — ezt a megújuló, a világirodalommal szorosan lépést tartó, sőt, annak akár irányt is mutató, mintegy másfél évtizedes, legújabb korszakát valamikor irodalmunk egyik leggazdagabb periódusának tekintheti majd az irodalomtörténet. Azt is tudnunk kell, hogy a szocialista Magyarország néhány mai, nagy költő-egyénisége: világirodalmi színvonalat képvisel. 605