Illés László - József Farkas (szerk.): „Vár egy új világ”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből IV. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
mind-mind olyan máig nyúló általános, elméleti vitakérdések, amelyek a József Attila-kritika belső fejlődéstörténetének is alapozó vízválasztói. A szocialista keretű-szándékú irodalomszemléleten belül is. Elég csak pl. az objektum és szubjektum viszonyát eltorzitó balos, proletkultos illetve modernista, szubjektivista áramlatokra gondolni a marxista szándékú kritikában. Csak a viszonylag helyes társadalomképre, stratégiai koncepcióra épülő, a művészi minőségre figyelő, a realizmus-elméletet termékenyen alkalmazó-továbbfejlesztő kritikai érvrendszer volt képes eredeti sokszínűségében, művésziemberi-világnézeti gazdagságában felismerni József Attila lírájának természetét. Negative is bizonyítható ez: a prakticista bürokratizmus, az érzéketlen tendenc-sematizmus, illetve az elvont, moralizáló, „ontologizáló” utópizmus hamis alternatíváinak József Attila költészetével szembeni „süketsége” révén. Láttuk, hogy rendkívül ellentmondásos volt a szocialista munkásmozgalom irodalomkritikai „öntudata”. A különböző munkáspártok és áramlatok tevékenységét nem Ítélhetjük meg merev skatulyázással, a KMP és az SzDP kifejezetten politikai szerepét is a korábbiaknál árnyaltabban értékeli a történetírás.124 S ha egyértelmű és szükségszerű is a kommunista elkötelezettség és a korszerű, nyitott marxista esztétikai-kritikai mértékrendszer összefüggése, a kritikatörténeti spirál az egyenlőtlen fejlődés számos ellentmondásos tényéről tanúskodik. Volt például időleges feszültség a 30-as évek első felében a KMP és a baloldal többi áramlata között József Attila korszerű értékelésében: a szociáldemokrata fórumok és a Szép Szó kispolgári demokratái, vagy a KMP-ről leszakadó baloldali értelmiség egy része volt a fogékonyabb József Attila költészete iránt. Persze itt is tanulságos „kivétel” a kommunista Korunk, amely következetesen vállalta — az illegális KMP nem egy kritikusával szemben is — József Attila modern szocialista realizmusát. Az ellentmondások egy része olyan természetű volt, hogy — miként ezt pl. Fejtő Ferenc vagy Szélpál Árpád esetében láttuk az esztétikailag helyes marxista kritikai koncepció egy kialakuló, burkolt kommunistaellenes érveléssel is összekapcsolódhatott. De ismét csak nem eleve az ő „rosszindulatukból” következett ez: nemcsak a baloldali értelmiség e rétegei voltak kétarcúak, hanem — jóllehet másként, nem az osztályharc lényegét tekintve — a kommunista mozgalom is. A történelmi küldetés hősies vállalása, a társadalmi-nemzeti sorskérdések felelős képviselete ugyanis szektás-dogmatikus torzulásokkal, a személyi kultusz és a bürokratizmus riasztó vonásaival volt terhes. Az esztétikai-ideológiai-tudományos, illetve a politikai-taktikai-szervezeti „felépítmény”-nek ez az ellentmondásossága persze semmiképpen sem általánosítható úgy, hogy a kritika és esztétika síkján a KMP-től jobbra álló szocialista irányzatoknak volt szükségszerűen (és mindenben) igazuk. Mint ahogy József Attila és a párt történelmileg meghatározott, konkrét viszonyából is jogtalan „elvi” következtetéseket levonni a szocialista művészet és a politikai szervezet törvényszerűnek vélt szembenállására. De Lenin Plehanovértékelésének és Gorkijhoz való viszonyának szellemében mindenesetre sokmL. A magyar forradalmi munkásmozgalom története. III. köt. Bp. 1970. MSZMP KB Párttörténeti Intézete. 137