Illés László - József Farkas (szerk.): „Vár egy új világ”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből IV. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
Szükségszerűen fut bele az elemzés a József Attila-líra központi problematikájába, a világkép, a proletár-elkötelezettség kérdésébe. József Attila proletár származású költő — írja Fejtő —, ez lírájában is tükröződik, de nem »proletárköltő« a szónak bizonyos egyirányú, harcias értelme szerint. „Proletárköltőnek azt szokták nevezni, aki proletár-voltát állandóan hangsúlyozza, s életébenverseiben a proletár-eszményt akarja kifejezni, nem pedig a maga életét úgy, amilyen. József Attila úgy proletárköltő, ahogy Gorkij proletáríró. Nem eszményt és tendenciát ad, hanem a maga emberi valóságát, nem osztálykategóriát, hanem a proletárember totális, vajúdó, talán ellentmondó, de őszinte lényegét.” Még akkor is a munkásember érzései szólalnak meg, amikor hangulatilag talán a munkásöntudattól idegen húrokat pendít meg, pl. villonos, szerelmes és istenes verseiben. „József Attila megtette az utat a csavargó anarchizmustól a szocialista eszme tudatos vállalásáig, de jóízlése megakadályozta abban, hogy költőtollát, sok szocialista költő példájára, a vezércikkíró tollával cserélje föl. Kitűnő intuíciójával megértette, hogy a költészet »szívtől szívhez« szól s a világszemlélet számára csak az érzés tolmácsolása és nyersanyaga lehet. A szocialista eszme érzésalapja, a szocialista ember tipikus és elkülönítő, érzése, a szolidaritás legtisztábban benne vált megformált valósággá.” Nem fogadható el ma már minden tekintetben ez a megfogalmazás, de lényege, a proletkulttal való — ám nem polgári-esztéticista szemszögű — vita meggyőző s egybevág József Attila (e tanulmány elején idézett) álláspontjával a szocialista eszmeiség „lelkivé” változtatásának szükségességéről. Fejtő a „tendencia” leküzdését nemcsak a többi, átlagos proletárköltővel szemben tekinti e József Attila-kötet érdemének, de a költő némelyik versének korábbi változatához képest is: „E kötetében lefaragta és kihagyta mindazt, ami a tendenciózus szemlélet alapján külső sallangként volt hivatva dokumentálni hovatartozását” — pl. átalakította a Nyár utolsó sorát. Itt részben téved Fejtő, hiszen a versek egy részének átdolgozásában, illetve kihagyásában cenzurális okok is közrejátszhattak. Ám hogy döntően nem a munkástémájú, lelkesítő-forradalmi versek ellenében érvel Fejtő (mint például az átdolgozást szintén fölemlegető Németh Andor és Kassák), azt következő megjegyzése is bizonyítja: József Attilát a szocialista érzésnek rendkívül gazdag skálája jellemzi, a játszi káromkodástól a harcos kiálláson keresztül egészen az elégikus töprengésig. Kár, hogy a Munkások, valamint a kitűnő »történelmi materialista« Óda — írja Fejtő — kimaradt a kötetből. „Kétségtelen, hogy József Attila nem forradalmi vérmérsékletű költő, hangja inkább az idill és az elgondolkozás felé vonja s a harc inkább kényszer benne, mint természeti adottság.” Vannak költők, akiknél a harci kiállás öncélú, heroikus pózzá merevedik, — József Attila figyelmeztet, hogy az emberségért és az emberségre megy a játék. „Költészetén át »egy megszerkesztett, szép, szilárd jövő« távoli sugara vetődik lelkünkre. S hiába folyik ellene a tehetségtelenek hadjárata minden oldalon, s hiába igyekeztek többen — ezt meg kell végre mondanunk — József Attilától elhidegíteni a munkásság egy részét. És hiába reagált erre József Attila sértett és gyermekded bosszúval, — tudjuk nagyon jól és ő is tudja, hogy József Attila a dolgozók és haladó intellektuelek osztatlan táborának költője, értjük és szeretjük, betéve tudjuk és szavaljuk, mindenki ellenére és sokszor önmaga ellenére is.” Forró gondolatok 112