Illés László - József Farkas (szerk.): „Vár egy új világ”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből IV. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
műveinek visszhangját tekintve. Arról nem is beszélve, hogy a munkásság nevelése, eszmei-világnézeti-ízlésbeli tudatosítása szempontjából is aligha értékelhető túl ez a rendszeresség. Jóllehet sokféle szemlélet érvényesül e kritikákban, József Attila költészetének megítélésében az alapmagatartás feltétlenül rokonszenvező, pozitív. 1938—39 táján pedig a máig érvényesülőgazdagodó marxista álláspont jut hegemóniára a szociáldemokrata sajtóban: egyértelműbben és következetesebben, mint az itthoni és az emigrációs kommunista fórumokon. A szociáldemokrata sajtóban Fejtő Ferenc, Nádass József, Nyigri Imre és Szélpál Árpád írt legtöbbet József Attiláról. Fejtő József Attila-képével külön fejezet foglalkozik; Szélpál Árpád cikkeit viszont — jóllehet koncepciója sok ponton érintkezik (főleg genezisében) a kassáki esztétikával — itt tárgyaljuk. A korai cikkekben (1930-ig), főleg Nyigri Imre kritikáiban valóban jelen van egyfajta — a jelzőt viszonylagosan érvényesítő — szociáldemokrata megközelítés és szemlélet: a megértő polgári szentimentalizmus, valamint a téma- és származás-központú „szociáldemokrata szektásság” keveréke. A szenvedés, a nyomor, a munkássors a központi fogalmak. Még nem a művészivé érlelt szocialista világnézet, az összemberi-nemzeti fejlődés, a tudatosodott osztályálláspont felöl mér a kritika. (Az más kérdés, hogy 1923—26 táján a mégoly teljes fegyverzetű marxista kritika sem elemezhetett volna ki érett szocialista költőiséget József Attila lírájából.) A megközelítés mai vitathatósága ellenére is értékes, rokonszenvező, jó érzékű, értékfelismerő cikkek ezek. „A nélkülözés kőpárnáin, szalmavackán hordozta a kietlen nyomor és elhagyatottság keresztjét. Az ifjú poéta megérdemli, hogy megértéssel álljunk melléje. Bár sok a naivitás és modorosság a verseiben, de egynéhányból kiérződik a külön utakat kereső lendület. A közös nyomorúságokat és fájdalmakat szemlélő fiatal harcos erőteljes elszántsággal áll azok sorába, »kik nem tudjuk, mi az, vígan élni, és mostan vashjttel, jó bátorsággal sorsunk akarjuk fölcserélni«” — hangzik fel az első Népszava-beli József Attila-kritika bátorító, melengető szava.32 Az egyébként nem szociáldemokrata pályájú, de akkor a Szocializmusban publikáló Pintér Ferenc már megérzi, hogy József Attila „az új magyar irodalom legtarkább, legszínesebb egyénisége”,33 s éppen az életgondok megvallásának zeneisége révén. Nyigri Imre ugyanerről a kötetről ezt írja: József Attila harcos, szabad lelkű ember, szándékai, útjai mellettünk vagy velünk párhuzamosan (tehát a szocialista munkásmozgalommal egyirányba) vezetnek. „A szakadék, amely bennünk és körülöttünk tátong, áthidalásra vár és efölé a József Attilák vernek hidakat. [... ] Hinni kell, hogy az ő tüdejükből száll ki a tavaszi riadó, amely szétpattintja a fázékonyra szorított szivek abroncsait és örökéhes lendülettel a meddőnek érzett élet gyümölcsét keresik, és megtalálják magukban és a lehetőségekben azt a friss humuszt, amelyen építhetnek egy új világrendet. Ebben a kiáltásban valóban a föld dübörög. [... ] József Attila értékeiben talán legnagyobb érték az a végtelenül természetesnek és egyszerűnek látszó hatalmas kitárulkozás, amellyel a dolgok és az egyetemes érdekek egységgé szívódnak föl benne. A természettel, a korral, a szegénységgel, a világra fölvarrt minden bánattal való kollektiviz-32 [Nyigri Imre] ny. i.: József Attila: Szépség koldusa. Népszava, 1923. jan. 27. 6. 33 Pintér Ferenc: József Attila: Nem én kiáltok . .. Szocializmus, 1925. 332 — 333. 95