Illés László - József Farkas (szerk.): „Vár egy új világ”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből IV. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
musnak apró kis époszai József Attila versei. [... ] És meg kell éreznie mindenkinek, hogy földszagú álmaiba belevegyül a gyárfüst is, a szociális érzés baktériája.. .”34 A kritikai szempontrendszer kissé elvont, moralizáló általánosságával együtt is jól tükrözi ez a cikk a korabeli József Attila-líra alaptendenciáját, a panteisztikus-avantgarde lázadás fokozatos társadalmiasulását. S egyúttal azt is, ami József Attila ekkori verseiből a legnagyobb hatást gyakorolta az őt ismerő fiatal értelmiségi és munkásolvasókra. A Nincsen apám, se anyámat bírálva feltűnik a „szociáldemokrata” ízlés — csak részben jogosult — modernség-ellenessége.35 Egyrészt valóban „vitatható” avantgarde-jeienségekkel perel a kritikus, másrészt viszont nem látja, hogy a formabontó lázadás nem feltétlenül jelent kacérkodást a „nyugatos »differenciáltság« zsákutcájával”. A költő hányavetiségében, kamaszos grimaszaiban jól érzékeli a kritikus, hogy mindez „kirívóan a szociális képtelenségek kínzó feszülésének eredménye”, de „most, mégha lázad is, csak a szétdobált részekben vannak erős színei és sokszor rajtakapjuk az eredetieskedésen. Az ifjak között pedig 6 a legtöbb reménység jogos várományosa. Csak meg kell maradnia önmaga mellett.” Nádass József viszont Nyigriével ellenkező gondolatmenetet fejt ki: egy pozitív előjelű avantgardisztikus-modern József Attila-képet rajzol fel, Kassákhoz igyekszik közelíteni a költő műalkotás-egyéniségét: „Verseinek újszerűsége és erejük nagyrészt képeinek logikát megvető, nagyrészt asszociációkat követő rendszerében van. [...] Kétségtelen, hogy tágas, nagy föladatokra ez az elsősorban daloló költő sohasem lesz különösen alkalmas, de nem is igen fog vállalkozni. [!] Ő azoknak az országúti énekeseknek kései utóda, akik a maguk területén teljes egészében adják a világot.”36 Rendkívül érdekes tehát, hogy a 20-as évek második felében is tovább él a szociáldemokrata értelmiséget az Ady-viták idején megosztó — Király István jellemezte (Ady E. 1970. II. 32—49.) — hamis polarizálódás. Vagyis a konzervatív, szektás, trade-unionista és a modernista-revizionista értelmezés kettőssége — jóllehet a korábbinál árnyaltabban, mérsékeltebben. Az évtizedforduló azonban módosította a szociáldemokrata sajtó kritikájának irodalomszemléletét. A konzervatívabb moralizáló-naturalisztikus, illetve az elvont-avantgardisztikus értelmezési „pólusok” helyett egyre gyakrabban találkozhatunk a szocialista irodalom ars poéticája kidolgozásának tudatos kísérleteivel, s ez lényegesen hozzájárult a József Attila-i líra jellegzetes arculatváltásának kritikai felismeréséhez. Az expresszionista-lázadó avantgarde-szemlélet egyik szálon (lásd Gergely Sándor és általában a moszkvai íróemigráció útját) a szűkítő, agitatív proletkultba vitt, másik szálon (lásd a Kassák-kör kritikáit) a polgári modernizmus esztétikája felé. A szociáldemokrata pártállású kritikusok egy része viszont — jóllehet nem „hibátlanul” — a marxista József Attila-kép alapozó munkálataihoz járult hozzá. Míg a szektás proletkult megtagadta József Attila költészetétől a szocialista jelzőt, Kálmán József 31 [Nyigri Imre] (nyi. i.): József Attila: Nem én kiáltok. Népszava, 1925. ápr. 23. 2—3. 35 Nyigri Imre: József Attila: Nincsen apám, se anyám. Népszava, 1929. máj. 29. 9. 36 Nádass József: József Attila: Nincsen apám, se anyám. Szocializmus, 1929. 166 — 167. 96