Illés László (szerk.): „Az időt mi hoztuk magunkkal”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből VI. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1985)
Szabolcsi Miklós: József Attila idő- és történetszemléletéről
Másrészről az időviszonyok rendkívül bonyolult rétegeződését, „összetorlódását” is érzékeli. Erre is egy példa, legutolsó verséből: Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták: bár velük voltam volna én boldogan. (íme. hál megleltem hazámul...) Jelent, múltat — a visszafordítható múltat —, a rejtett jövőt süríti ebbe a szakaszba. Az idő nála természetesen a történet ideje elsősorban — a „vad idő” — történelmi, teljesebb idő. Ennyiben örökölte a XIX. század erős történeti beállítottságát, időfogalmát, és ezt Ady hatása is erősítette. Az idő rostájában Adyjáé. És erősíthette már makói barátai világnézete, felfogása, akik mind a történetiség iránt érdeklődő, liberális, haladó gondolkodásban felnőtt, a pozitivizmusjó hagyományait hordozó értelmiségiek voltak. És azután megerősítette benne ezt az idő iránti érdeklődést a magyar avantgarde erősen érzelmi töltésű, mitizált jelenidő fogalma; Kassák hanglejtésével és képeivel mondja József Attila: Az idő elrohant vérvörös falábakon. Utóbb tudatosan továbbépítette a filozófia s főleg a marxista filozófia, a dialektika időfogalmát. Az időérzet még nem jelent történeti érzéket is, nem jelent történelemben való gondolkodást. A történelem megértésének, átalakításának kategóriarendszere azonban az időfogalomra épül. De József Attilánál az időérzék, az idő, mint szóltunk róla, mindig az adott idő, a jelen történelmi szakasz ismeretén, a múlt jelenlétén és a jövő lehetőségeinek elemzésén alapszik. Ez az elemzés, a történet állandó faggatása, az időben élés jellemzi — szinte élete végéig. (Utalhatunk e vonatkozásban a szenvedélyes beszélgetésekre Agárdi Ferenc, Lázár Vilmos, Nagy Lajos társaságában a Japán kávéházban, majd a 30-as években, a Szép Szó szerkesztőivel.) De mindezen felül alkatában, lényegében „bele is volt kódolva” egyfajta különös érzékenység, szimat az idő, a pillanat iránt. Hogy ez mennyire nem magától értetődő, azt egyetlen utalás is érzékelteti: ha József Attila időfogalmát például (sokban az ő kései költészetéből induló) Pilinszkyével vetjük össze, akinél megállt az idő, és ez az egyszer megmerevedett, történetfelettivé vált idő az uralkodó. Vagy ha arra gondolunk, hogy a ma köztudatának időfogalma a legtöbb embernél egyre inkább csak múltra és egységes jelenre válik szét, hogy mintegy kétosztatú időérzés lesz általánossá (illetőleg a régebbi makacsul megmarad), és így a rétegezett, távlatos, az idősíkokban ható időérzés szinte kihalóban van. József Attilát viszont a történet folyamatosságának érzete, az ellentmondásokkal és szakításokkal is egységes hazai és világtörténet érzete hatotta át, a „minden ami volt, van...” kérdése izgatta. Ez a történeti érdeklődés a magyar és világtörténet múlt és jelen folyamatai iránt, mélyen benne él költői művében is. Ez a költői mű első olvasásra nagyon kevéssé 21* 323