Illés László (szerk.): „Az időt mi hoztuk magunkkal”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből VI. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1985)
Szabolcsi Miklós: József Attila idő- és történetszemléletéről
Történeti-társadalmi érdeklődése, a mához való kapcsolódása élete végéig megmarad. Utolsó évében, nehezülő betegsége okozta kényszerszünetekkel, nemcsak benne él a történelem sodrában, hanem értékeli, elemzi is azt, állást foglal. Az 1937. év elején, történelmi összefoglaló versei születnek, mint az [Os patkány terjeszt kórt ...], a Flóra 3. s főleg az év márciusában a már említett Március. De külön fel kell figyelnünk rá, hogy a Hazámat, már 1937. május végén írta.3 A vers a jelen minden problémáját páratlan pontossággal és tömören a múlt és a jövő felé tágítja ki. „Múltunk mind össze van torlódva” — írja, s e múlt rétegeit „teríti ki”, történelmi távlatot ad az akkori létnek. Nem véletlennek, nem is sorscsapásnak s főleg nem örök nemzeti jellegnek tekinti a nehéz sorsot, hanem történelmileg kialakult és ezért megváltoztatható történeti fejleménynek minősíti. (Ezt is az akkori szellemi légkörrel szembesítve kell kiemelnünk.) Még élete legutolsó soraiban is történetileg látja magát, sorsát; történelmi és társadalmi tényezők határozták meg végső választását is az íme, hát megleltem hazámat okfejtése leltárában. A történelmi-társadalmi érdeklődést, annak meghatározó és uralkodó voltát teoretikus és kritikai írásaiból természetesen még nyilvánvalóbban olvashatjuk ki. És talán nem is lenne érdemes mindezt ennyire hangsúlyozni, ha a József Attiláról szóló írásokban újabban nem tagadnák éppen a történelmi-társadalmi érdeklődést. Gyakran történik hivatkozás a költő egy levéltöredékére. Halász Gábor bírálatában hivatkozik egy neki írott József Attilalevélre, és onnan idézi e néhány sort: „... Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben, és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontóbontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állása érdekel. Ezért — sajnos — a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet — ők tartalomnak látják — s félig-meddig maga is — azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.”4 E néhány kiszakított mondat a levélből nagyon lényeges problémát vet fel.5 Ezt akkor értékelhetjük igazán, ha tudjuk, hogy mit értett József Attila a „formán”. így írt erről: „A forma s a tartalom dialektikus viszonyát említettem, amivel már jeleztem is, hogy a tartalomból értjük meg a formát, és a formából a tartalmat. Állapítsuk meg, hogy minden, amit kimondunk, forma. Mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünkben (a tartalom) elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyújt. Tehát a forma minőségét tartalma szabja meg. 3 A vers a Szép Szó 1937. júniusi számának bevezetőjeként jelent meg. 4 Halász Gábor a Nyugatban kritikát tett közzé, amelyben a Medvetáncot is elemezte (1935. I. 317—326.). E bírálatra reagált József Attila a hivatkozott (és elveszett) levélben, amelyet Halász Gábor később a Nyugatban idézett (1938. 11. 131—132.) L. újabban: H. G. Válogatott Írásai. Bp. 1959. 429. 5 A levél közvetlen előzményeiről 1. József Attila Válogatott levelezése. Bp. 1976. (Új Magyar Múzeum) 260. sz. levél. 318. és 470—471. 328