Illés László (szerk.): „Az időt mi hoztuk magunkkal”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből VI. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1985)

Egri Péter: Lukács György líraelméletéről

A költészet az ábrázolt tárgyak művészi szerepe, bősége, képszerű szemléletessé­ge tekintetében is a regény és a zene közé illeszkedik be. A líra hasonlít a regényhez és különbözik a zenétől abban, hogy a nyelvi közeg segítségével szemléletes, érzékletes képeket vetít ki, de elüt a regénytől és rokon a zenével abban, hogy a tárgyak epikus bőségét és részletezését gyökeresen csökkenti, s a képek minőségét az érzelem és képzelet, a világot közvetlenül önmagára vonatkoztató s önmagát a világba átszűrő én érzékelési módjától, tudatmüködésétől teszi függővé.79 A költészet e közbülső helyzetével közvetlen szálon függ össze a szóképek (trópusok) különleges lírai jelentősége. A szóképben (legyen az metafora, megszemélyesítés, allegória, szimbólum, metonímia, szinekdoché vagy más) egy névnek egy másik szó jelentésére történő átvitele, mely a két szó jelentéstar­tományának, teljes tartalmának valamilyen (tárgyi, hangulati stb.) hasonlóságán vagy másfajta érintkezésén alapul, olyan különleges új szemléleti egységet teremt, amelynek érzéki minősége megfelel sajátos képzeleti, értelmi és érzelmi töltésének. Ez a „natura naturans” valóságtartományától meghatározott s a költői magatartásra jellemző szubjektum—objektum-viszony egyenes formai követ­kezménye. A külső valóság valamely darabjának, alakjának, jelenségének szubjektív fontosságát, közvetlenül az én szempontjából vett jelentését és je­lentőségét a szókép úgy teszi érzékletesen élményszerűvé, hogy egy olyan jelenséggel veti egybe, vagy azonosítja, amelynek az én nézőpontjából kivételes hangulati, intellektuális vagy képzeleti értéke van. Hogy ez a jelenség személy vagy dolog-e (ahogyan az érzéki hatásra törekvő hagyományos szóképek egy fontos csoportjában megfigyelhető), vagy pedig elvont fogalom (ahogyan erre Shakes­peare, a XVII. századi angol metafizikus költők, a romantikus és szimbolista lírikusok és számos modern költő vagy költői indíttatású művész alkotásában nem egy példát találhatunk80); hogy a trópusban a szemléleti vagy hangulati mozzanat az erősebb, az a szókép felépítésének esztétikai alapelvén mit sem változtat. 70 70 A költészet a képek epikai bőségének elmaradásáért sűrűségűkkel és sürítettségükkel kárpótol. E. A. Poe még a hosszú költeményt is önellentmondásnak, rövid versek sorozatának tartotta, s úgy vélte, a jó verset egy ültő helyben el lehet olvasni, hiszen „a rövidség szükségképpen egyenes arányban áll a kívánt hatás erejével”. (The Philosophy of Composition. A. H. Quinn—E. H. O’Neill: The Complete Poemsand Stories of Edgar Allan Poe with Selections from his Critical Writings. New York, 1958. Vol. 11.979—980.) — Vö. Szerdahelyi István: Intenzitás és rövid forma. In: Költészetesztétika. 122—141. A lírai képek mennyiségét és minőségét egyaránt az emberi valóságnak a „natura naturans” élményvilága szerinti folyamatszerű megközelítése határozza meg. Tamás Attila a szavak költői összefüggését, kimondását érzéki tevékenységként, vizuális és auditív folyamatként értelmezi; felfogását más kutatók azonos, rokon, érintkező vagy idevonható nézeteinek felsorakoztatásával támogatja: H. Hefele: Das Wesen der Dichtung. Stuttgart, 1923. 23., 110—112. — József Attila: Irodalom és szocializmus (1931). In: József Attila összes művei. III. Bp. 1958. 94—95. — K. Burke: Philosophy of Literary Form. New York, 1951. Semantic and Poetic Meaning, 144. — R. Wellek—Austin Warren: Theory of Literature. London, 1955. 83—84. — A. Gehlen: Urmensch und Spätkultur. Bonn, 1956. 161. — Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából. Bp. 1959. 243—244. — E. Fischer: A nélkülözhetetlen művészet. Bp. 1942. 163. — G. Schiwy: Der französische Strukturalismus. Hamburg, 1969. 227. *° E kérdést részletesebben vizsgáltam Kafka- és Proust-inditások Déry művészetében c. könyvem­ben (169—173). 446

Next