Illés László (szerk.): „Az időt mi hoztuk magunkkal”. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből VI. - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1985)
Egri Péter: Lukács György líraelméletéről
A költészet az ábrázolt tárgyak művészi szerepe, bősége, képszerű szemléletessége tekintetében is a regény és a zene közé illeszkedik be. A líra hasonlít a regényhez és különbözik a zenétől abban, hogy a nyelvi közeg segítségével szemléletes, érzékletes képeket vetít ki, de elüt a regénytől és rokon a zenével abban, hogy a tárgyak epikus bőségét és részletezését gyökeresen csökkenti, s a képek minőségét az érzelem és képzelet, a világot közvetlenül önmagára vonatkoztató s önmagát a világba átszűrő én érzékelési módjától, tudatmüködésétől teszi függővé.79 A költészet e közbülső helyzetével közvetlen szálon függ össze a szóképek (trópusok) különleges lírai jelentősége. A szóképben (legyen az metafora, megszemélyesítés, allegória, szimbólum, metonímia, szinekdoché vagy más) egy névnek egy másik szó jelentésére történő átvitele, mely a két szó jelentéstartományának, teljes tartalmának valamilyen (tárgyi, hangulati stb.) hasonlóságán vagy másfajta érintkezésén alapul, olyan különleges új szemléleti egységet teremt, amelynek érzéki minősége megfelel sajátos képzeleti, értelmi és érzelmi töltésének. Ez a „natura naturans” valóságtartományától meghatározott s a költői magatartásra jellemző szubjektum—objektum-viszony egyenes formai következménye. A külső valóság valamely darabjának, alakjának, jelenségének szubjektív fontosságát, közvetlenül az én szempontjából vett jelentését és jelentőségét a szókép úgy teszi érzékletesen élményszerűvé, hogy egy olyan jelenséggel veti egybe, vagy azonosítja, amelynek az én nézőpontjából kivételes hangulati, intellektuális vagy képzeleti értéke van. Hogy ez a jelenség személy vagy dolog-e (ahogyan az érzéki hatásra törekvő hagyományos szóképek egy fontos csoportjában megfigyelhető), vagy pedig elvont fogalom (ahogyan erre Shakespeare, a XVII. századi angol metafizikus költők, a romantikus és szimbolista lírikusok és számos modern költő vagy költői indíttatású művész alkotásában nem egy példát találhatunk80); hogy a trópusban a szemléleti vagy hangulati mozzanat az erősebb, az a szókép felépítésének esztétikai alapelvén mit sem változtat. 70 70 A költészet a képek epikai bőségének elmaradásáért sűrűségűkkel és sürítettségükkel kárpótol. E. A. Poe még a hosszú költeményt is önellentmondásnak, rövid versek sorozatának tartotta, s úgy vélte, a jó verset egy ültő helyben el lehet olvasni, hiszen „a rövidség szükségképpen egyenes arányban áll a kívánt hatás erejével”. (The Philosophy of Composition. A. H. Quinn—E. H. O’Neill: The Complete Poemsand Stories of Edgar Allan Poe with Selections from his Critical Writings. New York, 1958. Vol. 11.979—980.) — Vö. Szerdahelyi István: Intenzitás és rövid forma. In: Költészetesztétika. 122—141. A lírai képek mennyiségét és minőségét egyaránt az emberi valóságnak a „natura naturans” élményvilága szerinti folyamatszerű megközelítése határozza meg. Tamás Attila a szavak költői összefüggését, kimondását érzéki tevékenységként, vizuális és auditív folyamatként értelmezi; felfogását más kutatók azonos, rokon, érintkező vagy idevonható nézeteinek felsorakoztatásával támogatja: H. Hefele: Das Wesen der Dichtung. Stuttgart, 1923. 23., 110—112. — József Attila: Irodalom és szocializmus (1931). In: József Attila összes művei. III. Bp. 1958. 94—95. — K. Burke: Philosophy of Literary Form. New York, 1951. Semantic and Poetic Meaning, 144. — R. Wellek—Austin Warren: Theory of Literature. London, 1955. 83—84. — A. Gehlen: Urmensch und Spätkultur. Bonn, 1956. 161. — Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából. Bp. 1959. 243—244. — E. Fischer: A nélkülözhetetlen művészet. Bp. 1942. 163. — G. Schiwy: Der französische Strukturalismus. Hamburg, 1969. 227. *° E kérdést részletesebben vizsgáltam Kafka- és Proust-inditások Déry művészetében c. könyvemben (169—173). 446