Imre Samu - Szathmári István (szerk.): A magyar nyelv története és rendszere. A debreceni nemzetközi nyelvészkongresszus előadásai 1966. aug. 24-28. - Nyelvtudományi értekezések 58. (Budapest, 1967)
Török Gábor: A statisztikai módszerű stíluskutatás lehetőségei
Mégsem lenne helyes azt a tanulságot levonni mindebből, hogy egyelőre ne csináljunk semmit, ne foglalkozzunk gyakorisági vizsgálatokkal. Az egyéninek és a szociálisnak az összevetése helyett vagy mellett más úton is el lehet indulni. Vizsgálhatjuk például az egyéni nyelvben az idők során mutatkozó gyakorisági módosulásokat úgy is, hogy nem lépünk túl az egyénin. Én magam József Attila lírájának néhány gyakorisági mutatóját kerestem, megrajzolva 1922 és 37 közt a változások görbéjét, s megkísérelve az ezek mögött rejlő információk megfejtését. Problémák persze az ilyen irányú kutatásból sem hiányoznak. Bármilyen nyelvi elem gyakoriságát keressük, rá kell jönnünk, hogy átmeneti kategóriák mindenütt vannak. Hová számítsuk ezeket a vizsgálatban ? Én úgy döntöttem, hogy kizárom őket az összeszámolásból. így mellőztem például a fogalmilag tartalmas minőségjelzőket gyűjtögetve a névmási szófajúakat. Vagy: a melléknévi értelmező jelzőket belevettem a csoportba, a főnévi szófajúakat már nem. De egyáltalán nem ringatózom abban a csalóka reményben, hogy eljárásomat minden olvasóm vagy hallgatóm helyeselni fogja. Egy másik kérdés: mihez viszonyítsuk az összeszámlált nyelvi elemeket? Az elvszerű válasz látszólag magától értődik: a tartalmas, valódi szók meghatározott csoportjába tartozó egyedek összegét a corpus valódi szavainak az összegéhez, mondatrészfajtát a corpus mondatrészeinek az összegéhez stb. De még itt sem mindig egyszerű a döntés: mihez mérjük például egy szóképfajta előfordulási számát ? A corpus mondatainak — s ezen belül tagmondatainak vagy teljes mondatainak? — vagy esetleg szavainak a számához? Hogyan értékeljék a gyakorisági számítások azt a tényezőt, hogy a szóképek terjedelme rendkívül változékony. A megszemélyesítés például állhat egyetlen szóból is, hatalmas összetett mondatok allegória felé hajló szövevényéből is. Ezeken a kérdéseken szintén lehet vitatkozni ! Tudom, hogy némileg csökkenti számításaim egzaktságát az a körülmény, hogy minden általam vizsgált nyelvi elem gyakoriságát a verssorok számával egybevetve számítottam ki. Mentségemre csak azt mondhatom, hogy megfelelő módon beszámítottam az átlagos verssorhosszúság ingadozásait. (József Attila 1925-ben és 1926-ban írt az átlagosnál lényegesen hosszabb verssorokat.) Ha nem így cselekedtem volna, az összeszámolásra fordított munkám megtöbbszöröződött volna. A gyakorisági módosulások tartalmi értékelését, a mögöttük meghúzódó információk megfejtését Guiraud pszichoanalitikus szellemben kíséreli meg. Igyekeztem tőle eltérve, a társadalmi-történelmi viszonyok, irodalomtörténeti és művészi tényezők rendszerének számbavételével megoldani ezt az izgalmas feladatot. Az idő rövidsége miatt csak szemelvényesen ismertetem eddig végzett részkutatásaimat. Lássuk először József Attila minőségjelzőinek statisztikai tanulságait ! Baljós vállalkozás egy költő jelzőiről úgy írni, hogy a számok vallomását figyelmen kívül hagyjuk. Könnyen vezethet sikertelenséghez (1. R. Hutás Magda: József Attila stílusa jelzői tükrében. Stilisztikai tanulmányok 408 — 51) vagy szubjektív esztétizáláshoz — még rangos kutatók munkásságában is (pl. Bóka László, József Attila. 1947.). De nemcsak az előttem járókkal szemben érzett elégedetlenség ösztönzött arra, hogy a költő minőségjelzőivel statisztikailag foglalkozzam. Az utóbbi 30 — 40 év alatt „történt valami” a szépirodalomban a minőségjelzőkkel. KovALOVszKYval vitázva, joggal állapítja meg Szabó György, hogy szépirodalmunkban „a mondatrészek közül mintha 36* 563