Imre Samu - Szathmári István (szerk.): A magyar nyelv története és rendszere. A debreceni nemzetközi nyelvészkongresszus előadásai 1966. aug. 24-28. - Nyelvtudományi értekezések 58. (Budapest, 1967)
Török Gábor: A statisztikai módszerű stíluskutatás lehetőségei
már nem lenne a jelzőnek (értsd: minőségjelzőnek) olyan megkülönböztetett rangja, mint korábban; különösen nem pedig festői funkcióban”; a festői jelzőhasználattal szemben valami dísztelenebb került előtérbe; az impresszionista stílusmodellal szemben győzött a József Attiláé és a Nagy Lajosé (Kritika III, 40). Melyik József Attiláé? — kérdeztem magamban mindjárt Szabó GYÖRGYtől, noha egyébként nagyon is egyetértettem vele. Helyette is próbálok most felelni erre az önkéntelenül adódó kérdésre. József Attila első két alkotói évében még a régi stílusmodell uralkodik: minden 1,75 verssorra jut egy tartalmas minőségjelző. 1924-ben és 1925-ben a költő az expresszionizmus hatása alá kerül. Ez az irányzat programszerűen ellensége a jelzőknek (vö. Koczogh Ákos, Az expresszionizmus. 77, 198, 214). Az irányzat hatását legerősebben mutató két évben valóban erősen meg is ritkulnak József Attila jelzői (két és fél sorra jut egy). Az avantgardista útkeresés és kísérletezés következő állomása a szürrealizmus. Ennek az irányzatnak ismét jelzős a stílusa: ez a jelzősség logikusan következik a szürrealizmusnak különlegesen, szélsőségesen egyedi és véletlenszerű képekre törekvő lírai alkotásmódjából. 1926-ban, a szürrealista hatás csúcsán 2,17 verssorra jut egy-egy minőségjelző. Ezek után — azzal párhuzamosan, ahogy a költő lehiggadva megszabadul az izmusok szélsőségeitől — a minőségjelzők gyakorisága újból csökken, s ez a gyakoriság most már aszerint módosul, hogy az adott évben a leíró jellegű alkotások vannak-e túlsúlyban (ekkor több jelzőt „termel” a költő), vagy a szubjektívak, a belső világra összpontosítok (ekkor kevesebbre van szüksége). A jelzőt ritkán használó József Attila képét Szabó György nyilván az 1934—37 közti verstermés alapján alakította ki magában. Ekkor már valóban ritka ez a mondatrész: 35—37 közt feleannyit sem találunk, mint a Nyugat hatásáról árulkodó 1922 —1923-ban. A minőségjelző-használat gyakorisági adatait, íme, nem nehéz összekötni. a költő által elfogadott stílusirányzattal. De ennél sokkal gazdagabb tanulságokkal kecsegtet az a vállalkozás, hogy külön, egymástól elkülönítve vizsgáljuk meg a kiemelő (régebbi nevén: díszítő, költői, festői) és a megkülönböztető minőségjelzőket. Ehhez persze a fenti két kategória behatóbb vizsgálata szükséges. Ezt a feladatot elvégeztem, e két jelzőtípus elhatárolásáról a Magyartanításban jelenik meg cikkem a közeljövőben. Á kiemelő jelzők bősége erős, olykor-olykor már szinte dekoratív szemléletiségről vagy felfokozott hangulatiságról, tehát szubjektivitásról árulkodik. Maximuma: 1922, minimuma 1935. A megkülönböztető jelzőknek a többi bővítményi mondatrésszel együttes gyakorisága egészen más információkat ad. Szükségesnek látom, hogy a líra nyelvének kutatásához kidolgozzuk a „nyelvi különösség fokának” a kategóriáját. Azonos predikatív szerkezet bővítetlenül nyilván a nyelvi különösségnek az általános-elvonthoz közelebb eső fokán áll, mint bővítve. A versmondatok különösségi foka tehát bizonyos mértékig megragadható azáltal, hogy a vers fő mondatrészeinek számát összevetjük az elsőrendű bővítmények számával. Ilyen szempontból az expresszionizmus vagy a népdalszerű lírai alkotások versmondatai a nyelvi általános-elvonthoz állanak közelebb, a szürrealizmus vagy az impresszionizmus és szimbolizmus versmondatai viszont az egyedi-konkréthoz. József Attila éppen a betegsége által fenyegetett intellektusát védve a legintellektuálisabb: 1936-ban és 37-ben használ legkevesebb megkülönböztető jelzőt. Behatóbb vizsgálatok kellenének, de egyelőre úgy látom, hogy nemcsak megkülönböztető jelzőt, hanem színesítő (mód- és állapot-) határozókat is. A fő mondat-564