Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): A magyar nyelv grammatikája. A magyar nyelvészek 3. nemzetközi kongresszusának előadásai - Nyelvtudományi értekezések 104. (Budapest, 1980)
A szekcióülések anyaga
337 mesterének, Juhász Gyulának a hatására gondolhatunk. Ez a „pesszimista hang” azonban a tények valósághű feltárásához tartozik, — éppen a változtatás szándékával. A vers szavai — szófajonként és mondatrészenként is — egyszerre szerepelnek, így stílushatásuk sem különíthető el. Mint említettük, a költemény csaknem cselekvés nélküli állókép. Ezt mutatja a szófaji megoszlás is: a 33 ige mellett 126 névszót, azaz négyszeres többletet találunk a plaszticitás érzékeltetésére. (A tájleíró költemény — a társadalmi valóságra utalóan — mozdulatlan, alvó falut mutat be. Mennyire más ez, mint például Petőfi tájábrázoló remeke: Az alföld! Ott minden mozog, szinte az 1840-es évek társadalmi aktivitását is érzékeltetve.) Török Gábor megfigyelése szerint (József Attila-kommentárok. Bp., 1976. 86) a versben jellegzetes szerepük van a kicsinyítő képzőknek („falucska”, „akácocskát”, „dombocskán”): ezek az érzelmi birtokbavételt, a költő és a valóság meghitt kapcsolatának a kialakulását jelzik. Szókészlet szempontjából jellemző a költeményre, hogy bár népi témát ábrázol, mégsem találunk tájszót a szövegben. Egyébként is: József Attila címszavai а К betűig bezárólag mindössze 4 % népies jellegű és csak 2 % erőteljesebben tájias színezetű szót mutatnak. (Wacha Imre szíves szóbeli közlése.) A mondatszerkesztés a beszólt nyelvhez közelít. Nem véletlen tehát az áthajlások sorozatos alkalmazása. Például: „Az anyás hold-világa elé nyújtja kövér tenyerét egy bodza-ága.” Ennek az eljárásnak — a kifejezőerő szempontjából — igen erős nyugtalanító hatása van. Kérdő, felkiáltó és felszólító mondattal nem találkozunk; a kijelentő mondatok sora viszont szintén a tájleíró költemény ábrázolási funkcióját, a megjelenítés tényszerűségét erősíti. A szemléletes jelzős (sőt halmozott jelzős) szerkezetek száma ugyancsak magas, összesen 24. (Ilyen pl.: ,, . . . lusta, / langy estében a piros palás, / rakás falucska” stb.) Szövegtani szempontból a szerkesztési rend, az előrehaladás térbeli is, időbeli is. A költő a versépítésben fontos szerepet szán a hangnem váltásnak. Előbb — térbeli szemlélettel — a falu teljes, szinte mozdulatlan képét kapjuk, ahogy a vibráló homályban a költő érzékeli; a körvonalak után apró részletek következnek, jelek és jelzések, amelyekhez érzelmek, gondolatok társulnak. Itt már bátortalanabb mozgásnak is tanúi lehetünk. A távol és a közel képei — szinte filmszerűen — folynak egymásba. Az utolsó rész újólag a mozdulatlanság érzékeltetése, egyben az előrehaladás időbeli irányát is kiteljesíti: az estéből az éjszakába jutunk el. (Az eljárás a bartóki szerkesztésre emlékeztet.) A költemény — verstani formáját tekintve — 9—7—9 — 5 szótagszámú, keresztrímes versszakokból áll, amelyek túlnyomórészt trochaikus és jámbikus lejtésűek, — nem mindenütt tisztán, ahogy Horváth János írja (Rendszeres magyar verstan. Bp., 1951. 199). Ez a véleménye Szilágyi PÉTERnek is (József Attila időmértékes verselóse. Bp., 1971. 62). összefoglalólag megállapíthatjuk: József Attila Falu c. tájleíró versének konkrét szemlélete — a nyelvi-stilisztikai forma segítségével — sajátos jelképes értelemig, elvontabb, mélyebb gondolati általánosításig vezet el bennünket. 22