Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Fóris Karola: Nyelvi érték és poétikai érték
141 commentként), ha bármily bonyolult rendszerrel is, de jeleznie kell a műalkotásban, a nyelv bármely artikulált oppozíciója a nyelvi műalkotásban az üzenet, az értékválasz hordozójává képes transzformálódni. Általánosabban s más szinten fogalmazva meg a fentieket: a mindennapi nyelvben pusztán denotativ, leíró jellegű nyelvi kijelentések is konnotatív értékkijelentésekké, s a jelöletlen, normál formájú kijelentések jelöltté: pozitív, negatív, ambivalens és plurivalens konnotációk hordozójává válnak a költői nyelvben, még akkor is, ha a költő nem hajt végre semmilyen, a jelöletlen struktúrát jelöltté transzformáló szabálymegsértést. Kérdés, hogyan történhet ez ? A műalkotás különböző: fonetikai, prozódiai, morfológiai, szintaktikai, szemantikai síkjain (s az ezekre ráépülő másodlagos, a szövegen kívüli struktúrákat bekapcsoló síkokon) megjelenő ismétlődő visszatérések ekvivalenciaosztályokat hoznak létre. (Bármely szövegjegy megismétlődése ismétlődő visszatérésnek tekinthető. Szövegjegy lehet a szöveg bármely ismertetőjegye: prozódiai, szintaktikai jegytől kezdve bármely motívumig vagy relációig. Azok a szövegegységek, amelyek egyaránt rendelkeznek egy szöveg jeggyel, ekvivalensek az illető szövegjegy vonatkozásában, s így egy ekvivalenciaosztály tagjainak tekinthetők. Az ismétlődő visszatérés és az ekvivalencia-reláció fogalmát 1. részletesen: Jakobson, R., Poezija grammatiki i grammatika poezii. In: Poetics, Poetyka, Poétika. Warszawa, 1961, 397 — 417; Posner, R., Strukturalismus in der Gedichtinterpretation. In: Strukturalismus in der Literaturwissenschaft. Köln, 1972.) Az egyes ekvivalenciaosztályok tagjai a műalkotás pozíción ális értékeinek tekinthetők, melyek csakúgy, mint a nyelvi rendszer pozicionális értékei, feltárják az adott rendszer helyettesítési viszonyait. Az érték kettős természetét azonban szinte extrém módon reprezentálják: egyszerre azonosak s nem azonosak önmagukkal. Egyszerre denotativ funkcióval rendelkező nyelvi jelek, jelcsoportok, s egyszerre konnotatív síkon működő, az adott rendszer értékviszonyait manifesztáló értékj elek. Az ekvivalenciaosztályok tagjai, sőt egy műalkotás-szöveg elemei, mint nyelvi jelek, különböző megkülönböztető jegyekkel rendelkeznek, s jelöletlenek vagy jelöltséggel bírók a mindennapi nyelvben. A nyelvi rendszerben elfoglalt helyéből származó saját értékűsége bizonyos fokig és módon — s az adott mű kódszabályaira mindig jellemző fokig és módon — részt vesz a műalkotás által létrehozott ekvivalenciaosztályok tagjai értékének, jelöltségének kialakításában. Az egyes tagok értékét illetőleg azonban végső soron nem a természetes jelöltség, illetve jelöletlenség a meghatározó, hanem a műalkotás valamely ekvivalenciaosztályában elfoglalt helyük: olyan jelöltséggel bírnak, amit az adott ekvivalenciaosztálybeli pozíciójuk rájuk kényszerít. A műalkotás ekvivalenciaosztályainak tagjai nemcsak az illető rendszer pozicionális értékei, hanem egyben a mű értékválaszát hordozó pozitív, negatív s ezek különböző kombinációivá transzformálódott értékj elekként funkcionálnak, melyek a befogadás során dinamikus visszacsatolásokkal a mű üzenetévé, értékválaszává , ,összegeződnek”. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy egy mű pozicionális értékrendszere egyben a mű értékválasza szempontjából releváns oppozíeiók rendszerét képviseli. (A parole-beli nyelvi kijelentésekkel szemben itt nemcsak az oppozíció egyik tagja, hanem a teljes oppozíció megjelenik, s a nyelvi rendszer konvencionális, a szinkrón nyelvleírásban konstans oppozíció-