Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Plaszkony László: A mondatstruktúra stilisztikai szerepe a magyar nyelvben
466 A történést kifejező igei állítmányok után szinte elénk állítja a tájat és a költő véleményét az akkori világról a nominális mondat: „Légy fegyelmezett ! I A nyár I ellobbant már. | A széles, szenes göröngyök felett | egy kevés, könnyű hamu remeg. | Csendes vidék. | A lég | finom üvegét | megkarcolja pár hegyes cserjeág. | Szép embertelenség. . . ’’(József A.: Téli éjszaka.) A téli Tisza menti tájat villantja elénk a múltból ez a kép, ahol „a báránybunda árnyakat tűlevelű fák fércelik. Szalad a puli pillanat, fagyon koppantja körmeit.” Az öreg kor keserveit teszik statikussá a nominális mondatszerkezetek, melyet az utolsó mondat gyakorító igei állítmánya állandósít fájó valósággá: „És lágy a tanya, langy az ól. | Csillagra akasztott homály! | Kemény a menny. A gally alól | bicegő cinke sírdogál.” (József A.: Tiszazug.) A tőmondatok egyik fajtájában az alanyt a puszta állítmány személyragja jelöli meg: Megyek. — Vigyázz ! — stb. Ugyanígy tőmondat a tapadásos alanyú és a természeti tüneményeket kifejező mondat is: Dörög. — Virrad. — Stb. Kérlelést, mentegetőzést vezet be ebben a környezetben: Ne haragudj. A rét deres volt, | a havasok nagyon lilák | s az erdő óriás vörös folt, | ne haragudj: nem volt virág.” (Áprily: Ajánlás.) A természet áhítatos csöndjét sugallja Áprily Lajos Szeptemberi fák c. költeménye, miközben az ember önfeledten megáll, hogy érzései, gondolatai útra keljenek: „Bükkök smaragd színét erezve fent | az első vörös folt megjelent. I Állunk. Kezedben késő kék virág. | Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.” A halmozott alanyú, állítmányú mondatok is a tőmondatok közé tartoznak. Pl. Üvölt, tombol a vigar. Tépi, cibálja a fákat. A fák, bokrok hajladoznak. — Mint látható, még a köznyelvben is a fokozást, a mondanivaló erősítését szolgálják. Még inkább így van ez a költői nyelvben. Az alábbiakban nem követem az egyszerű mondatok fajtáit, hanem az idézeteket különböző mondattípusokból veszem. Gyönyörű példákat találhatunk a halmozásra Győré Imrének a „Madaram, madaram...” című költeményében. A balladai hangvételű négyütemű tizenkettes sorokból a népköltészetből jól ismert „madármotívum” csendül ki páratlan őszinte érzéssel és formai érzékkel. A meszsze ment kedves utáni vágyódást a megismételt megszólítások fokozzák, s ezt még jobban kiemeli az utolsó megszólítás előtti minőségjelző. De lássuk a verset. „Madaram, madaram, gyönyörű madaram, | hol repülsz, hol szárnyalsz, magasan, magasan. | Kereslek, kutatlak, nem lellek, nem látlak, nem bonthatok én sem repülésre szárnyat. | Fel is felrepülnék: ólom köt a földre, | békózott szívem is inkább elmerülne. | Fürdettem, fürdettem örömnek vizébe, | le is hullt, le is hullt sötét vízi mélybe. | Éjjeli sötétség meg is szánt, a bánat | csillaggal hintette, szórta meg ruhámat. | Tegnap elrepültél, holnap nem is látlak, | madaram, madaram, hogy szálljak utánad ?” Az első sor: „Madaram, madaram, gyönyörű madaram” mint megszólítás jellegű rész tagolatlan mondatnak tekinthető, de kapcsolatban van a következő sorral, tagmondattal: „Hol repülsz, hol szárnyalsz magasan, magasan.” A kiemelt állítmányok szinonimák. Hozzájuk tartozik az általam kiemelt két megismételt helyhatározó. A további két sor három tagmondatból álló mellérendelő összetett mondat: „Kereslek, kutatlak (1), nem lellek, nem látlak (2), nem bonthatok én sem repülésre szárnyat (3).” Az első két tagmondat között ellentétes viszony van, a harmadik tagmondat pedig következtető viszonnyal kapcsolódik az előtte lévő két tagmondathoz. Az első és a második főmondatban megismételt szinonimák az állítmányok, s mindegyikben a -lak, -lek személyrag fejezi ki az első személyű