Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Török Gábor: Az igefüggvények stilisztikájához
634 Éppen a Hazám egy másik szonettje, a záró, a hetedik példa rá, hogy hogyan lehet más módon leplezni a szükséges kiegészítő hiányát: „Totyogjon, aki buksi medve, láncon — nekem ezt nem szabad ! Költő vagyok — szólj ügyészedre, ki ne téjpje a toliamat! Hadd írjak szépet, jót — nekem add meg boldogabb énekem !” A kitép ige mindhárom szótárazott jelentésében háromváltozós függvény központja: nominatívuszi, akkuzatívuszi és elatívuszi kiegészítője van. A beszélt nyelvben az elatívuszi kiegészítő csak akkor maradhat el, ha az elatívusszal megjelölt valóságdarab az akkuzatívusszal jelöltnek természetes keletkezési helye, termőhelye, azaz ha az elatívusznak a helyhatározóin kívül erős eredethatározói árnyalata is van. Jó, érvényes mondat tehát: „Vigyázz, kitéped a hajamat!” — „Az a komisz kölyök kitépi a palántáimat!” Nem maradhat viszont el az elatívusz a következő mondatból: „Kitépte a levelet a kezemből”; nem maradhat el akkor sem, ha a szituáció teljesen világos a hallgató számára. A költemény adott összefüggésében a határozói vonzat hiánya művészileg hasznos többértelműséget teremt, olyat, amelyben a jelentések összegeződve, egymást fölerősítve szövődnek össze. Kétségtelen, hogy a „ki ne tépje a tolla mat!” verstagmondat fő jelentésében az emberi lényű költőről és írótolláról van szó. Ezt a jelentést szilárdítja meg a kontextus „Költő vagyok”, „ügyészedre” s a zárás „hadd írjak szépet . . stb. része. Csakhogy a kezemből nincs ott a ki ne tépje mellett, a toliamat viszont több jelentésű szó. A ’madártoli’ jelentésű toll-nak azonban van olyan természetes keletkezési helye, „termőhelye”, amelynek megjelölése a kitép igefüggvényében fölösleges: a madár, a madár bőre. Ezzel el is jutottunk a mögöttes második, metaforikus jelentéshez. Ki ne tépje a toliamat = a költő-madár tollát! A lírikusnak a szárnyaló madárral való azonosítása régi közös kép az európai lírában. Olyan kép, amely gyakran a teljes költeményt kitölti: gondoljunk Baudelaire közismert albatroszára, Petőfi pacsirtájára vagy Pierre Emmanuel galambjára! Folytathatnánk. A szárnyaló költő döbben rá tehát itt arra, hogy kitéphetik a tollát, szárnyát szeghetik. Nemcsak az írótollat, a közlési lehetőségeket veheti el tőle az ügyész, hanem egész valójában, testében-lelkében megnyomoríthatja. A fő jelentéshez képest ez az értelem halványabb ugyan, de ezt is támogatja a kontextus más része. A lácravert buksi medve totyogásával ellentétes pólus ez a szabad szárnyalásra való utalás. Ha megtagadjuk ezt a második jelentést: a költeményt szegényítjük vele, ezzel pedig magunkat is. Ha elfogadjuk, látnunk kell, hogy a lírai üzenetnek ezt a gazdagítását az tette lehetővé, hogy a költő az adott ige függvényét meg is csonkította, de ezt a hiányos igefüggvényt aztán mesterien a szövegkörnyezetbe is simította. 6. Az ige kiegészítőjének elhagyása nem gyakori jelenség. Úgy látom, nem kötődik korhoz, irányzathoz, csak ehhez vagy ahhoz a költőhöz. De mint idézeteim mutatják, nagy, művészileg nagy verseket teljesít ki hatásával. Számon kell tartanunk mind mondattanunk stilisztikájában, mind a szintaktikai költői szabadság szórványosan használt, de nagy hatáslehetőségű eljárásai közt.